Az Álmodótanyasi Ifjak tettei március 15-én :)

Történt idén, március 15-én, hogy már éppen tűztük a kokárdát a szép ruhánkra, hogy indulunk az ünnepségre, amikor beállított Nagymama 1.500 db eper palántával.

* Újratervezés * - mondtuk, a kokárdát visszatettük a fiókba a jövő évre, és ünnepi helyett "családi gazdasági" lelkiállapotba helyezkedtünk.

Kaptunk az eperhez csöpögtetőt és fóliát is, ezért a megfelelő hely kialakításával kellett kezdeni. Ebben nekem volt a legkevesebb részem, én a konyhában foglaltam el magam az ebédkészítéssel. Biztos voltam benne, hogy sportolás után mindenki nagyon meg fog éhezni.

Kint szépen alakult a három 50 méteres bakhát, rákerült a csöpögtető öntözőcső, és a síkfólia. Már délután dereka volt, amikor ezzel végeztek, és ameddig csak láttak, az ültetést is elkezdték. Hihetetlen sok munkát végeztek, Nagymamának sajnos vissza kellett mennie haza. Az ültetés nagy részét hétvégén tudtuk befejezni, de minden egyes kis palántácska a helyén van már!

Nagyon élveztem az ültetést, és szokás szerint elszórakoztattuk magunkat. Ennél jobb fittnessz nem is létezik, még sose éreztem, hogy a combom alsó része ennyit erősödött volna. Ráadásul, egész nap, büntetlenül mutathattam a fenekemet a szomszéd felé!

Szombaton kellemes szitáló esőnk volt. Az ültetéshez tökéletes volt, átáztatta a földet és a kis palánta gyökereket is. Vasárnap szeles idő volt, ami se perc alatt kiszárította a gyökereket. Igyekeztünk minél előbb a nedves földbe ültetni őket, és szerencsére, jól viselték a dolgot.

Semmihez sem fogható érzés életet adni valaminek. :) A látvány, hogy a vizes homokból kikandikál az éppen növekedésnek indult kis zöld levélke... és a tudat, hogy ebből a vacak kusza gyökérdarabnak tűnő valamiből nemsokára mekkora növény lesz, és milyen sok finom gyümölcse lesz... szinte anyaság-érzésem támadt az eperpalántákkal kapcsolatban is, amit csak megerősített az anya-földdel, anya-természettel való közvetlen kapcsolat. :)

Ugyanakkor, persze, nagyon fárasztó is volt, és unalmas is lehetett volna, ha nem tartom minden mozdulatnál lelki szemeim előtt a jövő eperlekváros üvegeit!

Sajnálom, nagyon szeretek enni, és gyönyörködni a remek alapanyagokban. Amikor elkezdtek a csiperke gombáink növekedni, az első gondolatom az volt: "Gombás tojás!!!" János nagyon leszidott, nehogy megijesszem őket. Sajnos nem tehetek róla! :D


Ha beválik, jövőre lesz még több sorunk, szorítsatok! :)




Már egy hete csak a palánta-
gondok mindíg, meg nem állva.
Halódó kocsival Cegléden,
jött a tanyára, jött serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a palántát a ...csába!
Engem váltson le a konyhába'!

Csak kapált és ültetett némán,
nem figyelt, nem is nézett énrám
s a palánták gyorsan, szépen sorba'
kerültek mind bele a homokba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen jó lány ő -
vörös gyökér lebben a szélben,
epret ültet a sivatag szélében.

(bocsáss meg, Attila!)

Hétvégén nagyo(ka)t buliztunk

Most már, úgy nagyjából, kezdek magamhoz térni. Jácint oviban, kicsik az ágyban, CSEND van! János az udvaron próbálgatja a Valentin-napi ajándék láncfűrészét. (Elektromos, nem is hallom.) Nem tudom, a férfiaknak mi ez a macsó-mánia, egyszer megkérem, hogy tanítson meg láncfűrészelni engem is. :D

Most hétvégén sikerült a kevés alvást is alulteljesíteni. Szombat éjjel buliztunk, mi, akik zsinórban 2010 óta alusszuk át a Szilvesztereket! Nagymama itthon volt a gyerekekkel, amíg kitáncoltuk magunkat a Szülői Munkaközösség és Nevelők bálján. A vacsi is remek volt, nem tudom, hogy ki készíti ezeket a fantasztikus pörkölteket, de nagyon szívesen beállnék hozzá kuktának. Sokszor van pörkölt a nagy eseményeken, és önmagában ezért is érdemes lenne menni. ;) Táncpartnerem szerint egy kis füstölt húst is tehettek a sima sertéshús mellé. Ki fogom próbálni!

Fél három körül kerülhettünk ágyba, és két órára rá kisfiunk lázasan ébredt. :( Megtettünk mindent, hogy csillapítsuk, és vissza is aludt, én persze nem, és még a szuszogását is számon tartottam. Másnapra vártuk a másik Nagymamát is, aki rendben meg is érkezett, csodával határos módon, egy olyan autóval, amely azonnal fel is mondta a szolgálatot...

Amíg Nagymama a méhecskéket rendezgette, mi vészértekezletet tartottunk, hogy hogyan is fog ő másnap, innen elég messze, munkába állni... Felmértük a lehetőségeket, és úgy döntöttünk, hogy hazahúzzuk autóval együtt... nekem eddig fogalmam sem volt, milyen egy másik autót vontatni, mert ha tudom, hát biztosan keresztbe fekszem a kapuban... pedig én csak asszisztáltam...

Délután négy óra körül indultunk, és még mielőtt kiértünk volna a dűlőútról (kevesebb, mint 2 km), már nem tudtam elképzelni, hogy milyen módon fogunk mi megérkezni, kb. 228 km-rel arrébb Bátonyterenyére...

Mentünk már hosszú úton együtt, meg éjszaka, de ilyen még nem volt. :D Hogy ne legyen olyan egyszerű, Jászberénytől tiszta ködben utaztunk. Ha jól emlékszem, menet közben háromszor álltunk meg, hogy az egyik autóról feltöltsük a másik akkumulátorát ("bika":D), hogy menjen a lámpája. Álmosak egy kicsit sem voltunk, mert ahogy elkalandozott (volna) a figyelmünk, egy hátulról jövő rántás visszatérített minket a helyes útra. Nem tudom, hogy úsztuk meg koccanás nélkül, de megúsztuk. A két sofőr nagyon ügyes volt, én csak a jelenlétemmel nyújtottam lelki segítséget (hát valami indok kell, hogy ott üljek, na.) Így visszanézve az idő nagyon gyorsan telt, de akkor úgy éreztük, hogy csigalassúsággal megyünk. Pedig a mi autónkban még fűtés is volt...

Elkönyveltem, hogy az összes vagány csávó és tökös csaj hozzánk képest kutyafüle. :D

Már egészen közel jártunk, kb. 10 km-re lehettünk csak a céltól, amikor az út szélére villogott minket a rendőr. Egy kicsit szorongtam, dehát, gondoltam, legfeljebb ők is röhögnek velünk egy hatalmasat, aztán megyünk tovább. De a rendőrök jól végezték a munkájukat, és khm... egy éve lejárt jogosítványt találtak...

Na itt se kellett kávé... ültem, amíg a többiek beszélgettek, és vészforgatókönyveket gyártottam. Próbáltam kitalálni, hogy most nekem kell átülni a vontatott autóba, vagy autó marad, és lehetőleg senkit se vigyenek be. De a rendőrök nagyon, nagyon kedvesek voltak, kaptunk egy csekket, és a maradék tíz kilométerre (igen, 220 már megvolt!) minden maradhatott a régiben. A hátsó világítás miatt sem kellett többet aggódni, mert a rendőrautó beállt mögénk, és hazáig kísért minket, mint egy nagy, piros-kék karácsonyfa. El tudjátok képzelni, hogy hogyan vinnyogtam az autóban...

Megérkeztünk, megálltunk, kiszálltunk. Kaptunk kávét, a hűtőben, nagy örömömre, isteni fasírtot találtunk! Még egyszer kivinnyogtuk magunkat, közösen, aztán rögtön visszaindultunk, olyan fél tizenkettő felé.

Aki azt hinné, ezzel vége, az nagyon téved...

Bátonyterenye egyik utcájában megláttuk a kedves rendőrautót, úgy látszott, hogy most ott állnak meg. Barátságosan integettünk nekik. Egy pillanatig nem értettük, hogy miért állítanak meg minket újra. János nyitja az ajtót, hogy elővegye az iratokat, és beszól: "Másik rendőr urak!" A vinnyogás ismét feltört belőlem, ellenállhatatlanul. Szerencsére a rendőröket nem zavartam, biztosan szokva vannak a nem normális alakokhoz. Minden rendben volt a papírokkal, így folytathattuk utunkat a ködben. Miután kicsit rendeződött a kedélyünk, elővehettük az éjszakai vezetéshez alkalmazott, már jól bevált receptet (a kávén kívül): üvöltve elénekeltem az összes zeneszámot, amit hallgattunk, még azokat is, amelyeket nem ismertem. Nagy szerencsém van, hogy Jánost nem zavarta... sem a vezetésben, sem a pihenésben. Lehet, hogy ez nem hagyta őt sem elaludni. :D

Négy órakor értünk haza, amikor én bedőltem az ágyba, János pedig ivott egy kávét, és elment dolgozni...

Péntek van, és most kezdek kipihentebb lenni. Visszanézve, óvatos énem csak csodálkozik, hogy mertünk egyáltalán elindulni, de elindultunk, sőt haza is jöttünk. El kell kérjem a fasírt receptet is. Még mindig teljesen fel vagyok dobva, és boldogan emlékezem lánykoromra, amikor előfordult, hogy bulizni vagy koncertre mentem. De még huszonévesen is csak egyszer vállaltam be, hogy egy hétvégén mindkét éjszaka kimaradok, aztán soha többet!

Csodás emlék lesz, nagymama koromban lesz mit mesélni az unokáknak... Főzök pörköltet, sütök fasírtot, és remélem, élvezettel hallgatják majd ezt a történetet (első alkalommal legalább)!

Legyen szép hétvégétek, aztán tessék lefeküdni időben! ;)

Gáz van, nincs villany

 Minden tegnap reggel kezdődött, amikor Emma reggel hat órakor kiénekelt az ágyból. Nem szeretek a "Hol a reggelim, Anya... nem akarok többet aludni!" már túl jól ismert dallamára kelni, dehát ez van. ;) Kibotorkáltunk a konyhába, majd, miután már kezdtem kilátni a szemeimen, egyre gyanúsabb lett a kinti látvány. Gyorsan kiszaladtam, és fényképeztem egyet:

 ...majd elég gyorsan szedtem is a lábaimat befelé, mert úgy tűnt, hogy a villámok már a szőlő túloldalán csapkodnak. Percek alatt nagyon különleges helyzet alakult ki. Pontosabban ekkora rohadt nagy és gyors vihart még életemben nem láttam. Szerintem éppen fölöttünk haladt át, a gyomorszorítás és a betojás között nem győztem bámulni, hogy mennyire gyönyörű, hatalmas vihar. A felhők alja, mintha fogaskerekek lettek volna, hihetetlen sebességgel mozogtak egymás mellett.

Az az érzés, amikor lenyűgöz a látvány, és közben az jut eszembe, hogy csinálhatok én akármit, mert a Természet egy szempillantás alatt szétzúz, ha akar. ;) 

 Ott, a fa mögött, már látszott az özönvíz. Bambán bámultam, hogy ott esik, itt meg nem. Na, másfél pillanat múlva megtudtam.

 Egy percig mogyorónyi jég is esett, remélem, hogy senkinek sem tett kárt a termésében.

 Az egyik villámcsapással egyidőben, tegnap reggel 7 órakor, elment az áram is, és csak ma este kapcsolták vissza. Nem kívánom senkinek! készületlenül ért minket, mert nálunk a vízcsapokból is áram segítségével folyik a víz. A tartalékunk, mindent összevéve, nagyjából 24 óra alatt kimerült. Itt kezdtem kétségbeesni, mert nem tudtam gyereket fürdetni, pelenkázás után kezet mosni, nem mertem rendes ebédet főzni, olvadt a mélyhűtő, és így tovább. Nagyon nagy köszönet jár Robinak, aki se perc alatt intézett nekünk egy aggregátort, így a ma délutánunk már kellemesen telt, estére pedig lett újra áram. Nem hátrány, ha az ember lánya vészhelyzetben csak úgy közvetlenül tudja a polgármester urat zaklatni. ;)

 Na ez az aggregátor téma is megér egy misét! :D Megjöttek, a szép új traktor hozta a szerkentyűt az utánfutóval. Simon elbújt, annyira tartott a hatalmas járműtől, de aztán lelkesen nézegette. Mondták, hogy na leteszik ide, aztán megmutatják, hogyan kell bekapcsolni. "Szórakozzál..." - gondoltam magamban, mert eddig a "Luca" és az "aggregátor" szavak még sohasem szerepeltek együtt egy mondatban, dehát... ez eddig volt, most jön a kihívás, és ha legközelebb valaki megint azt mondja, hogy ingerszegény környezetben élünk, hát eléggé fogok röhögni. ;)

Természetesen János pont ilyenkor van karate táborban, de őszintén szólva nagyon hálás vagyok neki, mert máskülönben kihagytam volna ezt az élményt. Ma, amikor este beszélgettünk telefonon, legalább hatszor mondtam neki, hogy "én olyan boldog vagyok".

 A legjobb az egészben, hogy terveztem is, hogy írok az áramszünetekről, írtam is egy pár bekezdést, aztán olyan semmilyennek találtam, ezért félretettem, hátha megjön az ihlet. Mit is mondjak, elöntött az ihlet dézsával, és remélem, ezek után Ti is ilyen viccesnek fogjátok találni ezt az ömlengést, amit régebben írtam. Következzék tehát a piszkozatban maradt, semmilyen bejegyzés is, amelynek a semmilyensége pontosan most nyert értelmet. Legyen szép estétek!

* * *

A mai napon előre bejelentett áramszünetünk volt, reggel fél kilenctől kábé háromig. Nem az első eset, és nem is az utolsó, gondolom. Mi vagyunk az utolsó tanya a dűlőúton, ahová be van vezetve a villany. Nagy viharok idején, amikor ide-oda csapkod a ménkű, és dülöngélnek a fák, elő szoktak fordulni be nem jelentett áramszünetek is. Általában hamar megoldják a gondokat, és bennünk is bőven van annyi romantika és nomád vér, hogy lazán vegyük és élvezzük a gyertyafényes, offline estéket. Az ilyen bejelentett alkalmak, mint a mai is, még simábban zajlanak.

Ahogy elnézem magam, gépelek a számítógépbe, közben zenét hallgatok, megy a mosógép, ég a lámpa, vizet forralunk egy kis mentes kávéhoz, a gyerekek tévét néznek, a hűtő hűt. Most a ventillátor épp nem megy, mert annyira nincs meleg. Szóval... amikor nincs áram, akkor mindez nincs.

Itt a tanyán, ugye, csend van, nem is akármilyen csend. Áramszünet idején pedig, süket csend. Nem zúgnak a gépek, nincs zene, csak a Természet hangjai. Az igazat megvallva, megnyugtató az a tudat, hogy pár óra múlva visszakapjuk az áramot, mert a romantikából ennyi bőven elég is. :D Nappal világos van, főzőcskézni lehet a gázpalackkal, és vizet is tudunk tartalékolni.

Tázlár, Juniális, falunap

Három gyermekem elég gyorsan született egymás után, ezért a kisbabázós időszak után most kezd újra kinyílni "Anya világa" is. Tavaly már kint voltunk a falunapon, mint néző, idén pedig részt is tudtunk venni az ünneplésben. Kedves meghívásra kimehettünk a kézműves vásárba, vittük Álmodótanyasi krémeinket, tinktúrát, méhviasz gyertyát. Nagyon jól esett a sétálgató, nézelődő emberekkel, és a többi kiállítóval egy pár szót váltani. Nagyon büszke vagyok, hogy Tázlár ennyi ügyes embert tud felvonultatni, sokan töltik hasznosan a szabad idejüket. Nálunk a zenélő-táncoló plüss méhecske mellett Emma jelentette a fő vonzerőt: amikor ő is segített nekem árulni, akkor sokkal többen jöttek oda érdeklődni - az ő kék szemei iránt is. ;)

Legbecsesebb portékánkkal: 

Esti hastáncbemutató: 

 Köszönjük szépen a figyelmet! :)

Ritmusra dobol a szívem

Nekem, mint három kisgyerekes anyukának, nagy boldogság, ha néhány órán át, megszakítás nélkül azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Ezért is nagy öröm volt, hogy néhány napja eljutottam Bölcskére, ahol két hastánc workshopon vehettem részt. Őszintén be kell valljam, hogy a gyerekeim nem is nagyon jutottak eszembe, illetve amikor igen, akkor annak örvendeztem, hogy van már lányom is, akivel nemsokára együtt járhatunk táncot tanulni.

Valamennyit tanultam már az arab ritmusokról, de még sosem úgy, hogy dob is lett volna a közelben. Semmi sem hasonlítható az élő zenéhez! Van valami ezekben a ritmusokban, amitől úgy érzem, egyszerűen muszáj táncolnom. Válaszol rájuk az egész testem-lelkem. 

Az arab zenét sokkal szabadabbnak érzem, mint az európait, gazdag az érzelmi világa, jobban át tudom élni. Magyarul, nem csak pusztán szép, hanem életteli, saját hangulata van. Érzéseket vált ki, amelyeket nem kell pluszban megmagyarázni, hanem egyszerűen csak meg lehet élni. 

Megerősítettek abban az érzésemben is, hogy az egyes ritmusokat meg lehet különböztetni aszerint, hogy az egyiktől lúdbőrözök, a másiktól pedig nem. ;D 

Utána koreográfiát tanultunk, természetesen dobszólót, amelyben sokféle ritmus előfordult, és többféle táncstílus. Sok új elemet és trükköt láttam, és igyekeztem minél többet tanulni. Bár egyre fáradtabb voltam, de ki akartam használni ezt az időt az utolsó másodpercig. 

Időközben az eső is eleredt, felfrissítette a levegőt, és így az időjárás is megmutatta gazdag érzelmi világának egy csekély részletét. ;) Itthon még elcsíptem a gyerekeimet egy-egy puszira, mielőtt fáradtan beestem az ágyba, persze aludni nem bírtam. Lelki füleimben ott cseng a zene és a dobütések, azokban a ritka pillanatokban, amikor mindhárom gyermekem csöndben van (például mert esznek...) 

Ha van kedvetek, szombaton látogassatok el a tázlári Juniálisra, ahol este 7-kor hastánccsoportunk is fellép. Biztosra vehetitek, hogy Rátok kacsintok a színpadról. Igyekszem majd úgy táncolni, hogy ezt a nagy örömöt, ami szinte szétfeszít belülről, minél jobban át tudjam adni Nektek. 

Azt hiszem, megtaláltalak?

Emlékeztek még Cica Macira?

Igen, ő az, A Macska, akivel nyolchetes kora óta együtt aludtam (amÍg János ki nem vágta az ágyamból...), és aki már lassan két éve, hogy nincs meg. :( A blog elején is szinte minden Írásban ő is szerepel. Egyszercsak nem jött haza, vártuk, hiszen volt már sok ilyen, és mindig meglett. Hát most nem! Már jó ideje nem.

Sejtem, hogy valahol a környéken új otthont találhatott magának. A macskák már csak ilyenek, szabadok, függetlenek, ezért is szeretem őket ennyire. Jön, megy, nem számol el senkivel. Mindenhol feltalálja magát.

Ha az út mellett cirmos bunda villant fel, mindig jól megnéztem az illető cicát, hátha, hátha... de valamiről mindig látnom kellett, hogy nem ő az. Ma viszont, ahogy hazafelé autókáztam, már messziről kiszúrtam az úton álldogáló szép, nagy cirmos kandúrt. Mint egy anya, aki elveszett gyermekét keresi, rögtön néztem, vajon, hátha... és, őszintén szólva, nem tudom. Ami különleges ismertetőjele volt, a fekete háta, fehér álla, óriás méretű füle... minden stimmelt. Rám bámult, de nem nyávogott, ahogy Maci szokta. De nagyon nézett, ő is. Szaladt egy kicsit, egy kisebb cirmos cicával összesimulva. Nézett megint. Majd, beugrott a Hirsch néni kerÍtésén. :(

Annyiszor vágytam rá, hogy újra lássam, hogy legalább tudjam, hogy mi lett vele, hogyan és hol él. Biztos voltam benne, hogy száz, nem, ezer tök egyforma cirmos macska közül is felismerem, ő boldogan felcsavarodik a nyakamba, és a sávosan rózsaszÍn naplementében együtt jövünk haza, ahogy szólnak a szimfonikusok...

Túl sok romantikus filmet néztem?

Talán igen. Ma szembesültem a valósággal, ami az, hogy ha találkozom is elveszett macskámmal, hát rohadtul nem ismerjük meg egymást már. Annak pedig semmi értelme, hogy az összes, Macira hajazó vadidegen cirmost begyűjtsem, és hazafuvarozzam, akárhogy fújnak és karmolnak. Ráadásul, ilyen közel valakinek a házához, még lophatok is, amit nem szeretnék.

Amikor továbbautóztam, Maci vagy hasonmása nélkül, szomorú lettem, de egyszersmind azt is éreztem, hogy most már lezárhatom ezt a keresést. Csak azt mondhatom, amit eddig is: légy boldog, kiscicám, ezen a világon, vagy egy másikon. Bárhol, mindig. Isten veled! Köszönöm az együtt töltött időt!

Azt mondják, ha Isten bezárja az ajtót, valahol ablakot nyit. Így van ez velünk is: nem maradunk macska nélkül, jönnek, mennek a jószágok. De erről majd a következő bejegyzésben. :)

Végre "igazi" munkát végeztem

Hétfőn végre kijutottunk a méhecskékhez is. Minden kaptárba bekukkantottunk, és elkezdtük a serkentő etetést. Most, hogy János hétköznaponként nyolc órát dolgozik, ő csak hétvégén fog tudni méhészkedni, Így eljött az én időm. :) Nagyfiam oviban, a két kisebb pedig már nem annyira pici, hogy ne lehetne őket le-letenni egy kicsikét.

Délelőtt Emma aludt, és amikor felébredt, Simont tettem le aludni. Megfőztem a szirupot. Emmát elláttam enni- és innivalóval. Felvettem a méhészruhát, és anyai kötelességeim elől igazolatlanul távoztam, a hátsó kapun át a méhesbe.

Kicipeltem a nagy sziruposfazekat magammal, és első dolgom volt a kaptárvasat a cukros lötyi fenekére ejteni. Hát, volt már ilyen a családban, amikor apukám a kapukulcsot rejtette a lekváros üvegbe... ellenem szól az a tény, hogy ő akkor mintegy harmincnégy évvel volt fiatalabb nálam...

Az önállóság felé vezető, első bizonytalan lépések után, nagy örömmel tálaltam fel legújabb kosztosaimnak a friss hamit. Meg sem tudom számolni, hogy hány tÍzezer főre növekedett ellátottaim száma, és mindezt csupán egyetlen nap alatt!

Nagyon élveztem a meleg napsütést, a cirógató, kellemes szellőcskét, és a méhzümmögést. Pontosan azt éltem át, amit már nagyon régóta szerettem volna. Néhány kaptár után azonban felébredt az anyai ösztön, illetve annyira felerősödött a hangja, hogy már elnyomta a méhzümmögést. Ekkor bejöttem a házba, hogy kislányomat ellenőrizzem, de mindent rendben találtam. Éppen egy kánkán koreográfiát gyakorolt Simon ágyában hanyatt fekve, illetve almát és vajas pirÍtóst tömködött a szájába felváltva. Amikor meglátott, kitörő örömmel üdvözölt. Na, mondom, itt semmi gond, és visszamentem bogárkáinkhoz.

Gyorsan vége lett az etetésnek, visszajöttem, kicsit elfáradva, nagyon boldogan. Sajnos a szelfi elmaradt, mert bár a telefon a szirupos kezembe ragadt, nem jutott eszembe fényképet készÍteni, pedig amióta frufrum is van, igazán csábÍtóan kandikál a méhészkalap alól. Kénytelenek lesztek egy hétfői képpel beérni!

Nektek is hasonlóan boldogÍtó, egészségesen fárasztó munkával töltött hetet kÍvánok!