Most hétvégén sikerült a kevés alvást is alulteljesíteni. Szombat éjjel buliztunk, mi, akik zsinórban 2010 óta alusszuk át a Szilvesztereket! Nagymama itthon volt a gyerekekkel, amíg kitáncoltuk magunkat a Szülői Munkaközösség és Nevelők bálján. A vacsi is remek volt, nem tudom, hogy ki készíti ezeket a fantasztikus pörkölteket, de nagyon szívesen beállnék hozzá kuktának. Sokszor van pörkölt a nagy eseményeken, és önmagában ezért is érdemes lenne menni. ;) Táncpartnerem szerint egy kis füstölt húst is tehettek a sima sertéshús mellé. Ki fogom próbálni!
Fél három körül kerülhettünk ágyba, és két órára rá kisfiunk lázasan ébredt. :( Megtettünk mindent, hogy csillapítsuk, és vissza is aludt, én persze nem, és még a szuszogását is számon tartottam. Másnapra vártuk a másik Nagymamát is, aki rendben meg is érkezett, csodával határos módon, egy olyan autóval, amely azonnal fel is mondta a szolgálatot...
Amíg Nagymama a méhecskéket rendezgette, mi vészértekezletet tartottunk, hogy hogyan is fog ő másnap, innen elég messze, munkába állni... Felmértük a lehetőségeket, és úgy döntöttünk, hogy hazahúzzuk autóval együtt... nekem eddig fogalmam sem volt, milyen egy másik autót vontatni, mert ha tudom, hát biztosan keresztbe fekszem a kapuban... pedig én csak asszisztáltam...
Délután négy óra körül indultunk, és még mielőtt kiértünk volna a dűlőútról (kevesebb, mint 2 km), már nem tudtam elképzelni, hogy milyen módon fogunk mi megérkezni, kb. 228 km-rel arrébb Bátonyterenyére...
Mentünk már hosszú úton együtt, meg éjszaka, de ilyen még nem volt. :D Hogy ne legyen olyan egyszerű, Jászberénytől tiszta ködben utaztunk. Ha jól emlékszem, menet közben háromszor álltunk meg, hogy az egyik autóról feltöltsük a másik akkumulátorát ("bika":D), hogy menjen a lámpája. Álmosak egy kicsit sem voltunk, mert ahogy elkalandozott (volna) a figyelmünk, egy hátulról jövő rántás visszatérített minket a helyes útra. Nem tudom, hogy úsztuk meg koccanás nélkül, de megúsztuk. A két sofőr nagyon ügyes volt, én csak a jelenlétemmel nyújtottam lelki segítséget (hát valami indok kell, hogy ott üljek, na.) Így visszanézve az idő nagyon gyorsan telt, de akkor úgy éreztük, hogy csigalassúsággal megyünk. Pedig a mi autónkban még fűtés is volt...
Elkönyveltem, hogy az összes vagány csávó és tökös csaj hozzánk képest kutyafüle. :D
Már egészen közel jártunk, kb. 10 km-re lehettünk csak a céltól, amikor az út szélére villogott minket a rendőr. Egy kicsit szorongtam, dehát, gondoltam, legfeljebb ők is röhögnek velünk egy hatalmasat, aztán megyünk tovább. De a rendőrök jól végezték a munkájukat, és khm... egy éve lejárt jogosítványt találtak...
Na itt se kellett kávé... ültem, amíg a többiek beszélgettek, és vészforgatókönyveket gyártottam. Próbáltam kitalálni, hogy most nekem kell átülni a vontatott autóba, vagy autó marad, és lehetőleg senkit se vigyenek be. De a rendőrök nagyon, nagyon kedvesek voltak, kaptunk egy csekket, és a maradék tíz kilométerre (igen, 220 már megvolt!) minden maradhatott a régiben. A hátsó világítás miatt sem kellett többet aggódni, mert a rendőrautó beállt mögénk, és hazáig kísért minket, mint egy nagy, piros-kék karácsonyfa. El tudjátok képzelni, hogy hogyan vinnyogtam az autóban...
Megérkeztünk, megálltunk, kiszálltunk. Kaptunk kávét, a hűtőben, nagy örömömre, isteni fasírtot találtunk! Még egyszer kivinnyogtuk magunkat, közösen, aztán rögtön visszaindultunk, olyan fél tizenkettő felé.
Aki azt hinné, ezzel vége, az nagyon téved...
Bátonyterenye egyik utcájában megláttuk a kedves rendőrautót, úgy látszott, hogy most ott állnak meg. Barátságosan integettünk nekik. Egy pillanatig nem értettük, hogy miért állítanak meg minket újra. János nyitja az ajtót, hogy elővegye az iratokat, és beszól: "Másik rendőr urak!" A vinnyogás ismét feltört belőlem, ellenállhatatlanul. Szerencsére a rendőröket nem zavartam, biztosan szokva vannak a nem normális alakokhoz. Minden rendben volt a papírokkal, így folytathattuk utunkat a ködben. Miután kicsit rendeződött a kedélyünk, elővehettük az éjszakai vezetéshez alkalmazott, már jól bevált receptet (a kávén kívül): üvöltve elénekeltem az összes zeneszámot, amit hallgattunk, még azokat is, amelyeket nem ismertem. Nagy szerencsém van, hogy Jánost nem zavarta... sem a vezetésben, sem a pihenésben. Lehet, hogy ez nem hagyta őt sem elaludni. :D
Négy órakor értünk haza, amikor én bedőltem az ágyba, János pedig ivott egy kávét, és elment dolgozni...
Péntek van, és most kezdek kipihentebb lenni. Visszanézve, óvatos énem csak csodálkozik, hogy mertünk egyáltalán elindulni, de elindultunk, sőt haza is jöttünk. El kell kérjem a fasírt receptet is. Még mindig teljesen fel vagyok dobva, és boldogan emlékezem lánykoromra, amikor előfordult, hogy bulizni vagy koncertre mentem. De még huszonévesen is csak egyszer vállaltam be, hogy egy hétvégén mindkét éjszaka kimaradok, aztán soha többet!
Csodás emlék lesz, nagymama koromban lesz mit mesélni az unokáknak... Főzök pörköltet, sütök fasírtot, és remélem, élvezettel hallgatják majd ezt a történetet (első alkalommal legalább)!
Legyen szép hétvégétek, aztán tessék lefeküdni időben! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése