2017. augusztus 30., szerda

Törökországban tanultam és nyaraltam

Még egy szokatlan érv, hogy miért is nézzünk török sorozatokat :)

Habó Péter fényképe :)

Az egész úgy kezdődött, hogy megtetszett a tévében a Szulejmán. Nem vagyok nagy sorozatnéző, de ez beszippantott, na. Teljesen rászoktam, majd egyszer csak a tévé félbehagyta a sorozatot, és az is kérdéses volt, hogy folytatják-e. Ekkor kezdtem magyar felirattal nézni a neten, de a magyar fordítások nagyon lassan készültek. Tudtam volna többet is nézni! János akkor már egy ideje önállóan angolul tanult, és keresett nekem olyan applikációt, amivel törökül tudtam tanulni magamtól. Ennek már több, mint egy éve. Azért kezdtem el, hogy legalább valamit értsek a Szulejmánból, ha törökül nézem.

A török nyelv azóta is egy csoda számomra, ha lehet mondani, még nagyobb szerelem lett, mint a sorozat. :) Rengeteg közös szavunk van, és a nyelvtana is sokkal közelebb van a magyarhoz, mint például az angolé.

A nyelv hozta magával a kultúrát, egyre többet olvastam az országról, a szokásokról, történelmünkről. A Szulejmánt már régesrég végignéztem, de a szerelem maradt.

Egyszer csak, szinte "véletlenül", a szemem elé gördült egy hirdetés, amelyben az Élelmiszerklub Alapítvány résztvevőket keresett egy Törökországban tartandó tréningre, amelyet Ankarában, a fővárosban tartottak, ez év augusztusában, az Erasmus+ program keretén belül. Kivételesen korhatár nélkül. :D Utazást, szállást, étkezést fizetik. Azt éreztem, hogy ennél jobban lehetetlen egy rendezvényt az én "méretemre" szabni. Élelmiszergazdaságról volt szó, szappankészítésről, Törökországról, vállalkozás indításához szükséges ismeretekről. "Lesz, ami lesz!" gondoltam, és kitöltöttem a jelentkezést, szóltam Jánosnak, hogy beadtam egy ilyet, de úgyse lesz belőle semmi, kicsit nézegettem a repülőjegyeket, majd lelkiismeretesen elfelejtettem az egészet.

A nagy meglepetés akkor ért, amikor, úgy másfél hónappal ezután, Ildikó telefonált az alapítványtól, hogy mehetek! <3

Kezdődhetett a szervezés. A családom elengedett, és három kisgyermekünkre anyukám vigyázott. A tázlári Önkormányzat segített a regisztrációs díjat kifizetni. A húgom az utazás előtti estén vendégül látott Budapesten, régen volt már ilyen közösen töltött "csajos esténk". Végre úgy fürödhettem, hogy senki sem sírt utánam. :D



Reggel pedig az egyik útitársammal elrepültünk Isztambulba, onnan Ankarába. Nem tudtam, hogy mi vár rám, kicsit izgultam, de egyetlen percig sem féltem. Isztambulban rögtönözni kellett, átugrottunk egy kordont, úgy magyarosan, és így sikerült elérni a csatlakozást. Nem történt semmi baj, ez a kis intermezzo csak emelte az utazás fényét, és mi is egyre vidámabbak lettünk. Igyekeztünk felvenni a dinamikus tempót, elfogadni a vezetési stílust, amely a földi közlekedésen kívül a légire is vonatkozott. Isztambulban kis híján a hátunkra szállt le egy másik repülő, majdnem pofára estünk, amikor elindult a busz, és a landolások is elég khm... határozottra sikerültek. Mi pedig egyre jobban nevettünk!

Megérkeztünk Ankarába, ahol a török házaspárnak mi segítettünk megtalálni a csomagját, majd ezen közösen jót derültünk. Nagyobb viszontagságok nélkül sikerült a szállodánkba is eljutnunk, és itt kezdődtek az igazi kalandok!

Vacsorával vártak minket, és azt hiszem, evés közben mondtam először, hogy én innen haza nem megyek. :D Még aznap este elmentünk a nagy ankarai fesztiválra, ahol rengeteg ember szórakozott együtt, a négyméteres Transformers figurától kezdve a nagyszínpadi koncerten át az őstermelői piacig mindenki képviselte magát. Későn, és holtfáradtan kerültünk ágyba, és elgondolkodtam, hogy vajon ennyi járkálás után, másnap lábra tudok-e majd állni?



Sikerült. :) Az első napunk ismerkedéssel, könnyebb programokkal telt, megtanultuk egymás nevét, hogy ki honnan jött. A magyarokon és a törökökön kívül észt, horvát, román, és spanyol résztvevőkkel barátkoztunk.

Még az út előtt, itthon, készültünk egy kis piackutatással. Még egyszer köszönöm szépen mindannyiótoknak, hogy kitöltöttétek a kérdőívünket! :) Az eredményeket minden ország résztvevői ismertették.

Az ezt követő két napban szinte megállás nélkül tanultunk, olyan ismereteket sajátítottunk el, amelyek egy vállalkozás megtervezéséhez és beindításához szükségesek. Üzleti tervet írtunk, egy képzeletbeli vállalkozásról, és marketing stratégiákat beszéltünk át. A foglalkozásokat Ömer, a török partnerszervezet képviselője vezette, és az adott témával foglalkozó török szakemberek előadásait hallgathattuk meg.



Közben esténként minden ország bemutatkozott, kulturális esteket tartottunk, és mi is büszkén képviseltük Magyarországot. Az általános magyar kulturális értékeink mellett igyekeztem minél több tázlári értéket is bemutatni. Csodálatos volt látni ezt a sok szépséget a világon, jó, hogy ilyen közel tudtuk hozni egymáshoz az örökségünket.

A tanulás mellett, nagyszerű és figyelmes házigazdáink olyan sokat igyekeztek megmutatni nekünk a városból, amennyi csak belefért az időbe. Meglátogattuk Mustafa Kemal Atatürk mauzóleumát, egy bájos szűk utcás régi városrészt, és egy törökfürdőt is. Sok török kávét és finom teát fogyasztottunk.



Az elméleti tanulás után a tréning gyakorlati része következett. Apró ajándéktárgyakat készítettünk közösen, csapatmunkában. Illatosítókat, gyertyákat és szappanokat alkottunk, és megcsodáltuk a csokoládé bonbon készítését is.






Alkotásainkat elvittük a valódi piacra, ahol asztalt béreltek nekünk, és mindenki részt vett az árusításban. A bevételt a török szervezet jótékony célra fordította, és a maradék ajándéktárgyakat, és a felszerelést is olyanoknak ajándékozta, akiknek ilyen kisvállalkozás indításához segítségre van szükségük.



Amikor mindezzel készen voltunk, dísztárgyacskáinkból a szállodában egy kis kiállítást rendeztünk. Állófogadásunkra az összes résztvevő ország ankarai nagykövetségét meghívtuk. Jó érzés volt együtt ünnepelni több ország résztvevőivel. Sokat dolgoztunk, és közösen örültünk az eredménynek.



Komoly feladat volt felszállni a repülőgépre, otthonról jöttem el haza. Nagyszerű vendéglátóink voltak, akik minden hülye kérdésünkre türelemmel válaszoltak, maximálisan odafigyeltek ránk. Ugyanakkor nyitottak és érdeklődőek is voltak felénk. Nem kerültük a kényes témákat, mégsem vesztünk össze semmin, hanem tisztelettel bántunk egymással. Egy hét alatt évekre való élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtam, nem ugyanaz a Luca jött vissza, aki elindult. Mindenkinek köszönöm, aki a segítségemre volt ebben. :)

2017. augusztus 1., kedd

Karate edzésen vendégeskedtem

Meglátogattam a kiskunhalasi Union Dojo nyár előtti utolsó edzését, ahol Horváth Zoli Sempai és a karatékák nagyon szívesen fogadtak. :)

Az egész úgy kezdődött, hogy anyukám megérkezett a vonattal, és azonnal átvette a parancsnokságot a gyerekek és a tanya fölött. :D Amikor meghallotta, hogy János karate edzésre megy, engem kidobott otthonról, hogy menjek vele. - Nahát! eddig erre nem is mertem gondolni! - örvendeztem, és még mindig meglepődve, de várakozással telve úton is voltunk.

Az edzéseket nyáron a sportpályán, szabadtéren tartják. A már erejét vesztő nap lemenőben, a hőmérséklet már csökkenőben volt, de ez csak rajtam, mint nézőn segített.

Először a vizsgaeredményeket sorolta fel a Sempai, és nagyon büszke lehettem a férjemre, aki a múlt héten sikeresen levizsgázott kék övre. :)



Kezdésnek: tíz kör futás! Először nem tudtam, hogy mekkora a kör, én kis naiv. Nagy. :) Aztán azt kérdeztem magamban, hogy vajon tényleg úgy értette-e, hogy tíz egész kör? Egyszer nagyon szívesen kipróbálnám, hogy meddig bírok futni, gyanítom, hogy nem sokáig, mert elég hamar megállnék levegőt venni, és azt is csak lassan.

Jánossal itthon komoly technikai megbeszéléseket szoktunk tartani, amiket imádok, mert szerintem a harcművészetben és a táncban rengeteg a közös vonás, és nagyon sokat szoktunk tanulni egymástól. Például, mi az a támadóállás?, vagy hogyan forogjunk, hogy ne szédüljünk el?

A legjobban a mozdulat-kombinációk tetszettek, legalább olyan bonyolultak, mint a hastáncban, és nagyon hatékonyak. Tetszik a letisztultság, és az erő koncentrálása. A sok kis testsúly áthelyezés, és a végtelen stabilitás. Sajnos most kata gyakorlás nem volt, szívesen megnézném, hogy milyen, amikor a küzdés mellett még a mozgás szépségére is figyelni kell.

Nyelvész lelkem is örült, mert gyakorlatilag néhány edzés alatt félig meg lehet tanulni japánul. ;)

Már itthon, a tanyaudvaron, muszáj volt kipróbálnom a látottakat. Természetesen a forgó rúgással kellett próbálkoznom. Az egyik legelső kísérletnél sikerült fenékre is esnem, szóval nagyon jókat nevettünk. :D Van még mit gyakorolni! A gyerekeinket is el tudom képzelni az edzéseken, remélem, hogy nekik is lesz kedvük hozzá. :)


Igen, természetesen kék öves szappan is készült az alkalomra! :D

2017. július 26., szerda

Törökországba utazom! :)

Kedves Barátaim és Ismerőseim!

A segítségeteket szeretném kérni egy kis kérdőív kitöltés formájában! Mielőtt elutazom a tréningre, ahol vállalkozás indításához szerzek ismereteket, útitársaimmal egy kis piackutatást kell végezzünk. Tétje nincs, nekünk csak az eredmények összefoglalására lesz szükségünk a csapatmunkához. Kérem, hogy akinek van néhány perce, amit erre fordítana, töltse ki a kérdőívet, és fogadja köszönetemet! :)

Itt találhatjátok a kérdőívet.  

Itt pedig el lehet olvasni, hogy milyen tréning is ez.

2017. július 24., hétfő

Síppal, dobbal, szívvel, bottal! :)

Tegnapelőtt, szombaton, Bölcskére utaztam, és két hastánc workshopon vehettem részt. :)

Idén nagyon sok ajándékot kapok az élettől! Örülök, hogy elmehettem!
Sárközy Zsuzsóval "Kifejező Karok es Kecses Lábak" volt a téma, Stúber Gyöngyivel pedig "Saidi kombinációk és koreográfia". Egyszerűen imádom a Saidit, hozzám talán ez áll legközelebb a hastánc műfajok közül. Amikor Saidi zene szólal meg, rögtön felismerem, mert érzem, hogy erre táncolni kell. :) Az, hogy kinek mi tetszik, és hogy kit mi mozgat, persze ízlés dolga. Nekem, ami még nagyon tetszik, az az erő, ami a táncosból árad. Lehet ezt úgy is nézni, hogy "persze, mert a bottal csapkod", de számomra a bot és a mozgás együtt sokkal jobban érzékelhetővé teszi a varázslatos energiákat. A tánc az egész életemet fejezi ki, amikor a szándékom által, valamilyen irányba haladok, amelyet (improvizálva), adott pillanatban, döntésemmel választok. A sima színpadi hastáncban is ezt érzem, de a Saidiban a határozott, keményebb stílus miatt még jobban, mint ott. Asszony, nő, anya lévén, a lágy, finom nőies mozdulatokat is a magaménak érzem, de nem lenne teljes az életem, ha a határozottság, céltudatosság nem kapna benne helyet. Irányt mutatok magamnak - félreértés ne essék a szavak miatt, de ez egy rituális tett, hétköznapi varázslás és csoda.

Amióta megszülettek a gyerekeim, nagyon könnyen sírok. Amikor meghat valami, mert találkozom a transzcendens Ismeretlennel, hát bőgök; és ez évről évre egyre csak rosszabb lesz. :D Nekem az segít élni, amikor egy kicsit beleshetek az élet színfalai mögé, és kicsinyes játszmáinkat félretéve, olyasmivel találkozhatok, ami emberivé, szerethetővé tesz bennünket, és ami által egymást is jobban szerethetjük.

Volt egy gyakorlat Zsuzsó workshopján, amikor szintén elbőgtem magam, persze nem bánatomban ;), hanem azért, mert váratlanul, a lelkünk legmélye lett láthatóvá a mozdulatok által. Ha jól emlékszem, impulzusnak neveztük, kifelé impulzusos, és befelé impulzusos mozdulatoknak. Végül is, nagyon egyszerű, mert arról van csak szó, hogy amikor teszünk egy mozdulatot, akkor magunk felé, vagy tőlünk elfelé erősen hangsúlyozzuk. Hogyha megkérdezitek, hogy "most ettől mi a fenének kell bőgni?" hát akkor azt mondom, hogy teljesen igazatok van, tiszta hülye vagyok, hogy itt bőgök, mint egy gyerek, pedig nincs is rá okom. Valahogy, tánc közben, (mivel beszélni nem sokat szoktam), könnyebb látnom magam és másokat. A tudatos gondolkodás ilyenkor eléggé háttérbe szorul, és az érzések jobban érvényesülnek. Ha akarjuk, magyarázhatjuk a jobb-bal agyfélteke különbséggel is. Talán nem is gondolnánk, hogy a tánc milyen hatással van ránk. :)

Száz szónak is egy a vége, ott és akkor, a szépség, az ősi erő, a nőiség, az energia, a bölcsesség, együtt-érzés (!), és írjuk le, a szeretet! könnyekig hatott. Ritka szép pillanat volt... egyszerre vert a szívünk. Mind magunk voltunk együtt. Együtt voltunk önmagunk. Egyike volt azoknak az élményeknek, amikor a lelkünk ragyog, és az életünk más, tiszta minőségeibe is beleláthatunk.

Valami ilyesmit szerettem volna mondani Zsuzsónak is, a workshop után, de rögtön potyogtak a könnyeim, ezért leírtam inkább. Most is potyognak, és nagyon jó érzés. :) (és közben legalább írni tudok, ha beszélni nem is.)

A hastánc csábításra is remekül beválik, de számomra ez csak egy szelete ennek a szépséges tortának. :) 



A lelki ajándékok mellé kaptam egy "bazárfiát" is: ez egy csillogó kristályokból álló haslánc, amit azóta sem tudok levenni. (Zsuzsó készítette)


Ha valaki kíváncsi, hogy miért kell a tanyán egy fél kristálycsillárral a derekamon gyomlálni, ez a válaszom:

- mert CSILLOG (napsütésben főleg),
- mert színes,
- mert legalább ez nem melegít a hőségben,
- mert mozog,
- mert öltöztet,
- mert csörög,
- mert van súlya, lendülése,
- mert tartást ad,
- mert fel-le gurul a hasamon,
- mert jó kedvre hangol, jól érzem magam benne,
- és emlékeztet a szép napra, amikor hozzám került.

Esőben azért le fogom venni. :)



Gyöngyi ilyen szép kendőket is varr:


Kívánom, hogy táruljon szélesre előttetek az élet titkos ajtaja! Nekem ez most nagy ajándék volt, köszönöm!

2017. május 8., hétfő

Eper-helyzet :)

Most, hogy vége a hosszú hétvégéknek, és az esős, hideg időnek, alvásidőben sikerült végigérnem az eper gyomlálásával. Amióta kerítésünk is van, az őzek nem rágcsálják a leveleket, ezért nagyon sok virágunk is van. Itt-ott kacsot is vetett az epernövény. Nagyon örülök neki! A csöpögtetős öntözés is remekül bevált, ha csak lehet, így fogunk telepíteni mindent. Nagyon kevés gyom van és nem szárad ki a föld.

Szavak helyett most fényképeket hoztam. Azt érzem, hogy néhány lépéssel közelebb vagyunk egy szép eperterméshez. :) A következő lépés a sorok közének kigyomlálása lesz!

Ő itt két kacsot is vetett:


 Sok helyen látni már a növekedő kis epreket:

h

Ez a kacs gyorsan fejlődik: 


Három sorunk, őzmentesítve, telis-tele virággal és kis eprekkel: 


Nemsokára NYAMM: 


 Levél, virág, kacs :)


Csodaszép, nagyon örülök neki! :) 



2017. március 21., kedd

Az Álmodótanyasi Ifjak tettei március 15-én :)

Történt idén, március 15-én, hogy már éppen tűztük a kokárdát a szép ruhánkra, hogy indulunk az ünnepségre, amikor beállított Nagymama 1.500 db eper palántával.

* Újratervezés * - mondtuk, a kokárdát visszatettük a fiókba a jövő évre, és ünnepi helyett "családi gazdasági" lelkiállapotba helyezkedtünk.

Kaptunk az eperhez csöpögtetőt és fóliát is, ezért a megfelelő hely kialakításával kellett kezdeni. Ebben nekem volt a legkevesebb részem, én a konyhában foglaltam el magam az ebédkészítéssel. Biztos voltam benne, hogy sportolás után mindenki nagyon meg fog éhezni.

Kint szépen alakult a három 50 méteres bakhát, rákerült a csöpögtető öntözőcső, és a síkfólia. Már délután dereka volt, amikor ezzel végeztek, és ameddig csak láttak, az ültetést is elkezdték. Hihetetlen sok munkát végeztek, Nagymamának sajnos vissza kellett mennie haza. Az ültetés nagy részét hétvégén tudtuk befejezni, de minden egyes kis palántácska a helyén van már!

Nagyon élveztem az ültetést, és szokás szerint elszórakoztattuk magunkat. Ennél jobb fittnessz nem is létezik, még sose éreztem, hogy a combom alsó része ennyit erősödött volna. Ráadásul, egész nap, büntetlenül mutathattam a fenekemet a szomszéd felé!

Szombaton kellemes szitáló esőnk volt. Az ültetéshez tökéletes volt, átáztatta a földet és a kis palánta gyökereket is. Vasárnap szeles idő volt, ami se perc alatt kiszárította a gyökereket. Igyekeztünk minél előbb a nedves földbe ültetni őket, és szerencsére, jól viselték a dolgot.

Semmihez sem fogható érzés életet adni valaminek. :) A látvány, hogy a vizes homokból kikandikál az éppen növekedésnek indult kis zöld levélke... és a tudat, hogy ebből a vacak kusza gyökérdarabnak tűnő valamiből nemsokára mekkora növény lesz, és milyen sok finom gyümölcse lesz... szinte anyaság-érzésem támadt az eperpalántákkal kapcsolatban is, amit csak megerősített az anya-földdel, anya-természettel való közvetlen kapcsolat. :)



Ugyanakkor, persze, nagyon fárasztó is volt, és unalmas is lehetett volna, ha nem tartom minden mozdulatnál lelki szemeim előtt a jövő eperlekváros üvegeit!

Sajnálom, nagyon szeretek enni, és gyönyörködni a remek alapanyagokban. Amikor elkezdtek a csiperke gombáink növekedni, az első gondolatom az volt: "Gombás tojás!!!" János nagyon leszidott, nehogy megijesszem őket. Sajnos nem tehetek róla! :D


Ha beválik, jövőre lesz még több sorunk, szorítsatok! :)




Már egy hete csak a palánta-
gondok mindíg, meg nem állva.
Halódó kocsival Cegléden,
jött a tanyára, jött serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a palántát a ...csába!
Engem váltson le a konyhába'!

Csak kapált és ültetett némán,
nem figyelt, nem is nézett énrám
s a palánták gyorsan, szépen sorba'
kerültek mind bele a homokba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen jó lány ő -
vörös gyökér lebben a szélben,
epret ültet a sivatag szélében.

(bocsáss meg, Attila!)


2017. február 17., péntek

Hétvégén nagyo(ka)t buliztunk

Most már, úgy nagyjából, kezdek magamhoz térni. Jácint oviban, kicsik az ágyban, CSEND van! János az udvaron próbálgatja a Valentin-napi ajándék láncfűrészét. (Elektromos, nem is hallom.) Nem tudom, a férfiaknak mi ez a macsó-mánia, egyszer megkérem, hogy tanítson meg láncfűrészelni engem is. :D

Most hétvégén sikerült a kevés alvást is alulteljesíteni. Szombat éjjel buliztunk, mi, akik zsinórban 2010 óta alusszuk át a Szilvesztereket! Nagymama itthon volt a gyerekekkel, amíg kitáncoltuk magunkat a Szülői Munkaközösség és Nevelők bálján. A vacsi is remek volt, nem tudom, hogy ki készíti ezeket a fantasztikus pörkölteket, de nagyon szívesen beállnék hozzá kuktának. Sokszor van pörkölt a nagy eseményeken, és önmagában ezért is érdemes lenne menni. ;) Táncpartnerem szerint egy kis füstölt húst is tehettek a sima sertéshús mellé. Ki fogom próbálni!

Fél három körül kerülhettünk ágyba, és két órára rá kisfiunk lázasan ébredt. :( Megtettünk mindent, hogy csillapítsuk, és vissza is aludt, én persze nem, és még a szuszogását is számon tartottam. Másnapra vártuk a másik Nagymamát is, aki rendben meg is érkezett, csodával határos módon, egy olyan autóval, amely azonnal fel is mondta a szolgálatot...

Amíg Nagymama a méhecskéket rendezgette, mi vészértekezletet tartottunk, hogy hogyan is fog ő másnap, innen elég messze, munkába állni... Felmértük a lehetőségeket, és úgy döntöttünk, hogy hazahúzzuk autóval együtt... nekem eddig fogalmam sem volt, milyen egy másik autót vontatni, mert ha tudom, hát biztosan keresztbe fekszem a kapuban... pedig én csak asszisztáltam...

Délután négy óra körül indultunk, és még mielőtt kiértünk volna a dűlőútról (kevesebb, mint 2 km), már nem tudtam elképzelni, hogy milyen módon fogunk mi megérkezni, kb. 228 km-rel arrébb Bátonyterenyére...

Mentünk már hosszú úton együtt, meg éjszaka, de ilyen még nem volt. :D Hogy ne legyen olyan egyszerű, Jászberénytől tiszta ködben utaztunk. Ha jól emlékszem, menet közben háromszor álltunk meg, hogy az egyik autóról feltöltsük a másik akkumulátorát ("bika":D), hogy menjen a lámpája. Álmosak egy kicsit sem voltunk, mert ahogy elkalandozott (volna) a figyelmünk, egy hátulról jövő rántás visszatérített minket a helyes útra. Nem tudom, hogy úsztuk meg koccanás nélkül, de megúsztuk. A két sofőr nagyon ügyes volt, én csak a jelenlétemmel nyújtottam lelki segítséget (hát valami indok kell, hogy ott üljek, na.) Így visszanézve az idő nagyon gyorsan telt, de akkor úgy éreztük, hogy csigalassúsággal megyünk. Pedig a mi autónkban még fűtés is volt...

Elkönyveltem, hogy az összes vagány csávó és tökös csaj hozzánk képest kutyafüle. :D

Már egészen közel jártunk, kb. 10 km-re lehettünk csak a céltól, amikor az út szélére villogott minket a rendőr. Egy kicsit szorongtam, dehát, gondoltam, legfeljebb ők is röhögnek velünk egy hatalmasat, aztán megyünk tovább. De a rendőrök jól végezték a munkájukat, és khm... egy éve lejárt jogosítványt találtak...

Na itt se kellett kávé... ültem, amíg a többiek beszélgettek, és vészforgatókönyveket gyártottam. Próbáltam kitalálni, hogy most nekem kell átülni a vontatott autóba, vagy autó marad, és lehetőleg senkit se vigyenek be. De a rendőrök nagyon, nagyon kedvesek voltak, kaptunk egy csekket, és a maradék tíz kilométerre (igen, 220 már megvolt!) minden maradhatott a régiben. A hátsó világítás miatt sem kellett többet aggódni, mert a rendőrautó beállt mögénk, és hazáig kísért minket, mint egy nagy, piros-kék karácsonyfa. El tudjátok képzelni, hogy hogyan vinnyogtam az autóban...

Megérkeztünk, megálltunk, kiszálltunk. Kaptunk kávét, a hűtőben, nagy örömömre, isteni fasírtot találtunk! Még egyszer kivinnyogtuk magunkat, közösen, aztán rögtön visszaindultunk, olyan fél tizenkettő felé.

Aki azt hinné, ezzel vége, az nagyon téved...

Bátonyterenye egyik utcájában megláttuk a kedves rendőrautót, úgy látszott, hogy most ott állnak meg. Barátságosan integettünk nekik. Egy pillanatig nem értettük, hogy miért állítanak meg minket újra. János nyitja az ajtót, hogy elővegye az iratokat, és beszól: "Másik rendőr urak!" A vinnyogás ismét feltört belőlem, ellenállhatatlanul. Szerencsére a rendőröket nem zavartam, biztosan szokva vannak a nem normális alakokhoz. Minden rendben volt a papírokkal, így folytathattuk utunkat a ködben. Miután kicsit rendeződött a kedélyünk, elővehettük az éjszakai vezetéshez alkalmazott, már jól bevált receptet (a kávén kívül): üvöltve elénekeltem az összes zeneszámot, amit hallgattunk, még azokat is, amelyeket nem ismertem. Nagy szerencsém van, hogy Jánost nem zavarta... sem a vezetésben, sem a pihenésben. Lehet, hogy ez nem hagyta őt sem elaludni. :D

Négy órakor értünk haza, amikor én bedőltem az ágyba, János pedig ivott egy kávét, és elment dolgozni...

Péntek van, és most kezdek kipihentebb lenni. Visszanézve, óvatos énem csak csodálkozik, hogy mertünk egyáltalán elindulni, de elindultunk, sőt haza is jöttünk. El kell kérjem a fasírt receptet is. Még mindig teljesen fel vagyok dobva, és boldogan emlékezem lánykoromra, amikor előfordult, hogy bulizni vagy koncertre mentem. De még huszonévesen is csak egyszer vállaltam be, hogy egy hétvégén mindkét éjszaka kimaradok, aztán soha többet!

Csodás emlék lesz, nagymama koromban lesz mit mesélni az unokáknak... Főzök pörköltet, sütök fasírtot, és remélem, élvezettel hallgatják majd ezt a történetet (első alkalommal legalább)!

Legyen szép hétvégétek, aztán tessék lefeküdni időben! ;)