2015. október 12., hétfő

Teher-autó

János autóját könnyű volt rögtön megjegyezni, a sok matricáról a hátulján. Ráadásul, mint a kutyus és a gazdija, ők is hasonlítanak egymásra. A táborban, ahová jártunk, és ahol megismerkedtünk, mindig tudtam, hogy ő is itt van (vagy nincs), még mielőtt bementem volna a házba. Sose gondoltam volna, hogy valaha ezt az autót vezetni fogom, vagy hogy három gyermekem fog benne utazni, és ugyanígy azt sem gondoltam volna, hogy egyszer össze is fogom törni. :(

Semmi bajom, egyetlen karcolással úsztam meg a balesetet, mert az autó megvédett. Úgy látszik, ő is bír engem. Ha minden jól megy, pár héten belül újra együtt is utazhatunk. De a rossz érzés csak lassan múlik. Mindenki nagyon aranyos, együtt éreznek, szidják a kereszteződést, a másik sofőrt (neki sem lett baja), de csak én voltam az, aki nem adta meg az elsőbbséget. Ki tudja, hogy hány ilyen figyelmetlenséget úsztam már meg, anélkül, hogy észrevettem volna. Most épp arra jött egy másik autó.

Kételkedem magamban, a képességeimben, abban, hogy a gyerekeim biztonságban vannak mögöttem. A vezetés jó játék, veszélyes társasjáték, mit is mondjak? Azon túl, hogy már megértem azokat, akik nem vállalnak gyereket, már azokkal is együtt tudok érezni, akik soha nem ülnek a volán mögé.

Nálunk ilyen nem lehet! A mi családunkban szükség van két sofőrre, és ha be akarok jutni a faluba, bármiért, akkor bizony vezetnem kell. A kérdés itt el is dőlt, nem is volt kérdés. Most várok, hogy enyhüljön a rossz érzés, és kicsit félek, mi lesz, ha újra rám lesz bízva a megjavított autó, a gyerekek, kutya, macska, bármi. Egyetlen dologba tudok kapaszkodni: a baleset után már másnap elmentem a hastáncórámra, mert a hastáncóra, az hastáncóra, és kész. A teherautóval. :)