2014. november 18., kedd

Mesterséges kötődés - hormondolatok

Ezt a bejegyzést még a kórházban vázoltam, idén februárban, kisebb fiam születése után. Már kezdett lecsengeni a nagy öröm, és lassan átfordultam a "baby blues" állapotába, amelyen még rontott, hogy nem tudtak bejönni hozzám. A szomorúságnak persze főleg hormonális okai voltak-vannak, meg még lesznek is, ha minden jól megy, jövő áprilisban. ;) A testi-lelki fájdalom, sajnos, nem megkerülhető, amikor a kisbaba a világra jön, de sokat segít, hogy tudom, hogy hamar enyhül, és mindent megér. 

Éjjel kettő körül jegyeztem e sorokat a telefonomba, piszkozatként mentett sms-ekbe. Felébredtem, visszaaludni nem tudtam, élményem pedig volt jó sok. Sokszor írtam már ki őket magamból így, ez segített feldolgozni, amin átmentem. Tudtam, hogy egyszer eljön az ideje, hogy ezt is megosszam Veletek. Miért ne? :) 

* * *

A fájdalom együtt jár a szeretettel. A kötődés - fáj. A testemnek fáj, hogy a gyermekek, akikhez a legjobban kötődöm, a világra jönnek. 

Első (kis)nagyfiunk az oxitocinnak "köszönheti", hogy pont ott, akkor és úgy jött a világra, ahogy. Az oxitocin volt a szerelmi bájital ebben az eseményben. Második fiunk születésekor kezdtem kételkedni a testemben, magamban, hogy talán nincs bennem elég kötődés-hormon? És miért? Vajon ez azt is jelenti, hogy nem tudok kötődést érezni? 

Nem. Hamar megéreztem, hogy biokémiailag, és érzelmileg is kötődöm, nagyon-nagyon is. Nem telt bele három nap, és ha csak ránéztem, akár rágondoltam a babámra, már éreztem is az oxitocin okozta méhösszehúzódásokat. Szoptatáskor még erősebben. Második baba lévén, eléggé fájtak is - szerencsére "készültem", tudtam ezt, de persze tudni és átélni két különböző dolog. 

Felmerült bennem, a fájdalommal kapcsolatban, hogy mennyire kéz a kézben jár a szeretettel. 

Mire eljött az első reggel, már elepedtem egy kis fájdalomcsillapítóért, mert nagyon fájt a sebem. Kaptam egy infúziót, és örültem neki nagyon. Az örömöm addig tartott, amíg ki nem derült, hogy a keverék oxitocint is tartalmaz, amely össze-összehúzta a méhemet - rettenetesen fájt. Nem értettem, miért kell pluszban szintetikus oxitocint kapnom, amikor bennem is termelődik.

Infúziót, szerencsére, csak akkor egyszer adtak. Viszont a mesterséges hormonpótlásomról lelkiismeretesen gondoskodtak továbbra is. Erről a magam módján lemondtam, mert élénken élt bennem az infúzió emléke, illetve azt is nagyon nehezen viseltem, amikor a saját termelésű oxitocinom árasztotta el a testemet. A nővérkék oxitocinnal átitatott, hosszúkás vattadarabot adtak, amelyet az orromba kellett (volna) dugni, és vagy 10 percig azon keresztül lélegezni. Én jó kislányként dugtam az orromba, jámborul néztem, de ahogy kiléptek az ajtón, már kint is volt az orromból, kezemben tartva az előírt ideig, hogyha jön valaki, a másodperc tört része alatt vissza tudjam tenni. Majd amikor lejárt az idő, olyan messzire hajítottam, amennyire friss császáros sebbel csak tudtam. 

Tudom, hogy a legjobbat akarták nekem, a legjobb tudásuk szerint. De ezzel én is így voltam, és szerintem a szintetikus hormon nem a "legjobb", amit a testemnek adhatok, főleg úgy, hogy közben bőven termel a testem a sajátjából. Hiszen éreztem. :)

Egy idő után már inkább szándékosan nézegettem a kicsi képeit, nem törődve a fájdalmas következményekkel. Mert kötődni jó - vállalni azt, hogy a szeretet nem mindig rózsaszínű. Ettől lesz valódi, mélyen megélt, igaz, és aranyfényű :)

Sok gondolkodó, tanító, vezető vallja, hogy jobb megélni valami szépet, még ha fájdalommal jár is, mint kihagyni az élményt, attól tartva, hogy fájni fog. A saját tapasztalatom és érzésem az, hogy átéltem a fájdalmat, amely a kötődéssel jár, és újra elémegyek, mert már nem félek. :)