Hurrá, itthon van a pergetőnk!

Tegnap reggel még nem sejtettük, hogy úgy fogunk este nyugovóra térni, hogy legfontosabb méhészeti eszközünk (amely egy óriás elektromos konzervdoboz és egy mosodai centrifuga szerelmének gyümölcse) már a kamránkban fog pihenni!

Vadkerti beszerző körutunk közben ért minket a hívás, hogy méhész barátunk, akitől nemsokára méhecskéink is érkeznek, eladja két pergetőjét. Mi ugyan már megrendeltünk egyet újonnan, de gyors telefonálgatás után kiderült, hogy a rendelés még lemondható. Így megegyeztünk kollégánkkal, és egy órán belül úton is voltunk Székesfehérvár felé!

Nagyon kedvesen fogadtak minket és kicsikénket, gyümölcsteával, babapiskótával. Meglátogattuk együtt a méhecskéket, és mivel az időjárás is felderült, bekukucskáltunk a kaptárakba egy kicsit. Meg kell mondjam, jövendő munkatársaink igazán szorgalmasak, és nem idegesek! Békésen tették a dolgukat, zümmögve, együttműködve, szinte ügyet sem vetettek ránk, betolakodókra. Mindig elcsodálkozom, hogy milyen jó is lenne, ha mi, emberek, csak egy kicsit jobban hasonlítanánk rájuk!

A háznál voltak kutyusok, cicák, így Jácint kacagva és gurgulázva tudta gyúrogatni a finom bundás jószágokat. A méhecskéknek is van bundájuk, de őket azért kicsit finomabban fogjuk gyúrogatni...

Jó társaságban hamar elment az idő, a fiúk felrögzítették a pörgetőt a platóra, mellé pedig egy keretlécfúró gépet is ráadásnak. Elindultunk, a dobozzal a dobozoson, és bár útközben láttunk árokba csúszott fejen álló terepjárót, minket nem ért semmi baj.

Még világosban megérkeztünk udvarunkra az óriási konzervdobozzal. Jószágaink rendkívül csalódottan vették tudomásul, hogy ez a konzervdoboz teljesen üres. Vigasztalásul megígértük nekik, hogy annyit körhintázhatnak benne, amennyit csak akarnak. ;)

Végül kérem, tekintsétek meg vadonatúj harci antennánkat, amely azóta már elfoglalta helyét a padláson:

 És osztozzatok velünk az egyetlen látványban, amely könnyebbé teszi a rendszeres nagyon korán kelést:

Boldog Húsvétot kívánunk!

Drága Blogolvasók!

Legyen nagyon boldog az ünnepetek, finom az ebédetek, sok a locsolótok! (Nem, ezzel nem az esőre/hóra akarok célozni... abból már elég...)

Ragadjátok meg a pillanatot: 

 

 és élvezzétek a pihenést!

Tojjon a vadnyúl mindenkinek napsugaras jóidőt! Szeretettel :)

Anya első önálló lépései

Örömmel jelenthetem, hogy nem vagyok elveszve itt a tanyán. Volt már, hogy kisteherautóval kellett befuvarozni a fiúkat Tázlárra és Vadkertre, amit életemben másodszor vezettem. Meg kell hagyni, remek a kilátás belőle, a legelső kanyarnál meg is csodálhattam a kis növendék bálványfákat a szomszédban, miután alaposan rájukközelítettem. Nagyon szépek! De ez után a kis kitérő után már tepertem is kb. 67-tel a járt úton. 

A héten pedig esedékes volt a védőnéni meglátogatása Tázláron. Ugyanaznap reggel pedig meg kellett jelenni az ügyvédnél is, a szomszéd birtok megvásárlása ügyének továbbmozdítása érdekében. Az Uram tehát elméne reggel Vadkertre, mondván, hogy úgysem tart sokáig, majd megyünk utána a védőnőhöz. Na persze. A biztonság kedvéért megkértem, hogy menjen a teherautójával, ahová akar, de nekem a kisautót hagyja itt, hátha külön utakra kell tévedjünk. 

És ez így is lett! 11 óra körül telefonáltam neki, hol tart, merre jár, mert védőnéni csak 12-ig van. Kérdeztem, hazaér-e hamarosan, mire az volt a válasz: "Igen, azt hiszem... ja nem, biztosan nem, menjetek el külön!" Meg voltam győződve, hogy azért mondja ezt, hogy kipróbálhassam nagyon nem frissen szerzett jogosítványomat, élesben is. Magamban kilátásba is helyeztem neki valami fincsi büntetést. ;) 

Hát elindultunk! Jácint imád autókázni, és nem jelentett számára problémát, hogy Anya egyedül próbálkozik a ménessel. A kapun baj nélkül kijutottunk, a növendék bálványfák megkönnyebbülten felsóhajtottak, amint elhajtottunk mellettük. Rákanyarodtam a Kútágas-dűlőre, ahol simának ígérkező kirándulásunk nem várt fordulatot vett. 

Ha már Alföld, akkor Petőfi! "Szeretnek az istenek engem, Rémítő módra szeretnek!" - gondoltam magamban, amikor megláttam az úton velem szemben haladva a Démász (áramszolg.) kb. 3 db teherautóját, ráadásként kisbuszát és daruját. Mert ugye, hálózatfelújítás van, aminek különben örülünk, mert végre a 205 csak Volt, és a 230 Lett hamarosan. Kissé gyengécskék a régi vezetékek, és úgy látszik, nem csak mi panaszkodtunk, ezek szerint nagy sikerrel. 

Szóval nekiálltam darut, teherautót kerülgetni, magamban szépen emlegetve az Uramat, az ügyvédet, és egykori járművezető oktatómat. Mentem útszélre, gyepre, szántóra, mert a sima homok földút már túl jól megy ugye. ;) 

Ezek után a falu határában, kanyarban cammogó biciklista maga volt a felüdülés, mert aszfaltúton jártunk! 

Mikor máskor, ha nem most, teltház volt Tázláron az orvosi rendelő előtt, de azért leparkoltam valahogy, de ne kérdezzétek, hogyan. :)) 

Védőnéni ismét megállapította, hogy Jácint csodálatosan fejlődik. Ért ez a kölök már most a nőkhöz, már beköszönésképpen hatalmasat vigyorgott. Én még maradtam volna, hogy késleltessem az autóba visszaszállás időpontját, de el kellett indulni hazafelé. 

Szerencsére már felkészültebben fordultam rá dűlőutunkra, most csak a daru és egy kerítés közé kellett épp hogy csak beférnem a füvön. De nagyon boldog voltam, hogy sikerült, és láthatjátok, mindannyian élünk és virulunk! 

Annyi bosszúság azért van az egészben, hogy most már nem háríthatom tovább az apróbb beszerzések önálló lebonyolítását, mivelhogy úgy tűnik, képes vagyok rá. :) 

Az Uram egyébként jóval később ért haza, mint mi. Most vagy tényleg igazat mondott, vagy őrülten ravasz... de legalább beadhattam neki, hogy megbeszéltem a védőnővel, hogy következő héten megyünk... csak sajnos elnevettem. :)

Voltunk a héten bevásárolni is. Csipitkénk már nem hordozóban Mama hátán/hasán, hanem önállóan ülve kocsizik a mindenféle bevásárló egységekben: (a pénztár előtt ellenőrizni kell, nincs-e egy-két plusz dolog a kocsiban, mert nagyon lelkesen rámol a drágám)

Egyedülálló macskagyűjteményünk becses darabjai: 

Ilyen szép virágrügyek nőttek az egyik bokorra... 

...mígnem hozzánk is megérkezett a rengeteg hó. Igen, az ott egy alvó bolond macska az ablakban! Nem kell aggódni, túlélte, itt nyávog az ajtóban. :)

Boldog Nőnapot!

Már hajnalban látszott, hogy különleges napunk lesz! Kicsi fiunknak hála, nem szoktunk reggel sokáig lustálkodni. Utoljára tavaly láttam ilyen szép színes napfelkeltét itt: 

 

 Kis bébikénk már nagykisfiúsan, ülve ül a babakocsiban:

 

Az éhes szomszéd méhecskék megrohamozták kertünk egyre sokasodó virágait. Nem tudom, mi a neve ennek a bíbor gyönyörűségnek, de öröm ránézni:

 A kertben minden virág meglepetés. Mondták, hogy rengeteg virághagyma van a földben, de arról álmodni se mertem volna, hogy ilyen sok. Egymás után bújnak ki a szépségek a földből.

A mi méhecskéink, most már biztos, hogy április első felében érkeznek. A szorgos, szelíd, "márkás"  Buckfast nemzetségbe tartoznak. Hetven család fogja betölteni a Csabási rakodó kaptárakban előkészített helyét, és fognak velünk együtt munkálkodni, mindenki örömére!

Apa ügyesen olvasztja a méhviaszlapokat a keretekbe. Illatozik az egész lakás!

 

Anya pedig kinti virágokat csinál a bentiekből. Jácint mozizik. :) 

 

Most már nem csak cirmos cicánk, hanem cirmos krókuszunk is van! Ez a csinos cirmos példány ma mutatta meg magát először.

Ha már a cicákról van szó... kicsit aggódtam Maci miatt, mert nem láttam már két napja. De rá kellett jöjjek, hogy csak kóborol a jó időben, remekül ellátja magát enni-, innivalóval, és csak akkor tér be az álmodótanyasi macskavendéglőbe, amikor nem sikerül a vadászat. 

Hamar elment ez a nap is... Ragyogó színes szivárvánnyal búcsúzott az este tőlünk.Ez volt az első igazi tavaszi napunk, fény-, szín- és méhecskeáradattal. Mi csak élveztük a méhecskék és a beolvasztó gép zümmögését, szinte meditálva. Holnap tovább nyüzsgünk, élvezzük a hely békéjét, és tesszük tovább a dolgunkat. :)

Vendégségben „Álmodótanyán”

Bejegyezte: egy jó barát

Számomra meglepő felkérést kaptam Lucytól, hogy - ahogyan a hírlevélben fogalmazott - mint az egyik, szívükhöz nagyon közel álló ember, aki vendégeskedett „Álmodótanyán”, írjak a blogba, ezzel megtörve azt a szokást, miszerint blog bejegyzést eddig csak annak létrehozói tettek.

Bár már többször kaptam invitálást hol Jánostól, hol Lucától, hol egyszerre mindkettőjüktől, eddig a nagy távolság eltántorított az utazástól. Egy váratlan pillanatban, Budapesten - ami a távolságot nézve majdnem félúton van, - sötét éjszaka, egy lassan csikorgó villamoson, szinte egyedül üldögéltem, amikor megszületett a hirtelen ötlet: most kell, hogy menjek. Néhány rövid üzenetváltás után már le is egyeztettük a következő napi találkozó idejét és helyszínét.

Drága barátaim vendégszeretete már a találkozás pillanatában megmutatkozott, hiszen miután elindultunk az „Álmodótanyáig” tartó autóúton, szó szerint az ölembe huppant a szélvédő elől egy kis csomag, benne pékségi finom falatokkal, hogy az úton ne kelljen tovább éheznem. Éheznem sem az úton, sem az előttem álló szűk két napon nem kellett, s bár eddig nem igazán mutattam érdeklődést a különböző kulináris élvezetek iránt, az itt tartózkodás idejére ez a hozzáállásom egyfajta metamorfózison esett át. Nincs szándékomban nyálcsurgató szavakat szaporítani, de annyit mégis leírnék, hogy a blogon látható rétesekről készült fotó a valóságban még istenibb látványt alkotott, s a lágyan ropogós tésztába töltött finomságok íze szerintem mennyei. A túrós, lekváros, répás és túrós-mákos íz özön - ahogyan felidézem - még most is képes bennem bő nyáltermelést kelteni.

Az első alkalommal, (érkezésem estéjén) amikor kimentünk a konyhába, hogy megkezdjük a „lakomát” - ami ugye két nap, két éjjel tartott, - olyan érzésem volt, mint mikor bizonyos „varázsló táborokban” elérkezik a „tea time” ideje, s a résztvevők megtöltik az éppen adott épület étkezőterét. Persze bőségében és választékában ez később inkább egy kisebb lakodalom életérzését vonzotta be, amihez hozzájárult az is, hogy a következő két nap ebédje arról a helyről származott, ahol szeretett barátaim az esküvői ebédet tartották. (Számomra nyilvánvaló, hogy az ebéd efféle beszerzésének egyik jelentős oka a kedvezőbb időhatékonyság, hogy az ebéd viszonylag hosszabb főzőcskézési ideje helyett mást csinálhassunk.) 

Az „Álmodótanyán” töltött éjszakákon akadt néhány különös álmodás, de ezeket szertefoszlatta Jácint óránkénti felsírása, ami, - mint megtudtam, - egyáltalán nem jellemző, s talán az időváltozásnak volt „köszönhető”. Nappal azért más volt a kép. Jó pár mondókát mondtam „Pöttömnek”, aki a legtöbbször a végére elmosolyodott és a fejét az őt tartó anyukája felé fordította. Akadt, amikor némi párbeszédbe is kezdtem Jácinttal, s „szavaiban” hallani véltem a választ. Meg vagyok győződve arról, hogy nem csak a „Mammma” az, amit kimond.

Az első nap - letudva soltvadkerti bevásárló utunkat és a bőséges ebédet - Jánossal elindultunk, hogy felelevenítsük pilisi túráinkat. A környék nem éppen a nehezen megmászható meredek hegyeiről híres, de azért akadt egy domb, ami némi ízelítőt adott a baktatóból. 

A dombon túl? Nem, a domb az! :)

A domb után a táj váratlan képet mutatott. Számomra nagyon hasonlított a Bükk-fennsík víznyelőivel taglalt terepéhez, így itt is készült egy fotó.

A Bükk-fennsík? Nem, ez a tanyavilág környéke.

Az igazi meglepetés azonban csak ezután ért, amikor megláttuk az első, elhagyatott tanyát. Szürreális látvány volt a tájban a hely, ahol egykor emberek élték mindennapjaikat, de mára már az enyészet az, ami „odaköltözött”.
Később egy még nagyobb tanyát találtunk, amihez kiterjedt gazdálkodó épületek, és igen mély, vizet rejtő kutak tartoztak. Akadt egy leeresztett pöttyös labda is, amibe utoljára talán egy kisgyerek rúghatott bele, meg most mi ketten, hogy a labda újra életre keljen.
Számomra a leginkább tájidegen nem is az volt, ahogyan az egykor virágzó tanyák részeit néhányan széthordták, és a számukra felesleges alkotó részeket szerte szét dobálták; hanem az, hogy az összes még álló, de már megroskadó tanya környékére odahordtak használt gépkocsi gumiabroncsokat, vagy akár különböző autó műanyag alkatrészek hulladékait is. Miért?

Beljebb haladva találtunk olyan tanyát is, ami még „élőnek” tűnt, de az ajtókon lévő lakatpántokban csak egy-egy kis fadarab volt behelyezve. Felébredt a gyermeki kíváncsiság, hogy oda is bekukkantsunk, de végül tiszteletben tartottuk, a - gaz magasságából ítélve, - vélhetően ritkán arra járó tulajdonos „territóriumát”.

Még tovább haladva akadtak tanyák, amiket már oly’ régen elhagytak, hogy azok területeit a természet már visszafoglalta. Az egykor álló vályogház helyén már csak kisebb-nagyobb, növényzettel benőtt dombocska látszott, esetleg egy-két elszórt cserépdarab utalt arra, hogy valamikor itt egy élő tanya virágzott.

Visszaúton „Álmodótanya” felé, a csípő, metsző szélben bejártuk még „dongóföldje várkastélyának” környékét, s tüzetesebben szemügyre vettük azt a területet, amivel a közeljövőben a birtok gyarapodhat.
A hideg után jól esett bent a meleg kályha közelében „felengedni”, de máris elhatároztuk, hogy másnap tovább folytatjuk utunkat, hogy még nagyobb területet bebarangolhassunk.

A reggel azonban mást hozott: 5-10 cm vastag hótakaró lepte be a tájat, így a testmozgás kimerült a hó sepregetésében és lapátolásában – ez utóbbival én is besegítettem az út járhatóvá tételében. S akkor itt említeném meg a két csodanevű kutyust, Carlost és Jinjutsut, akikkel már az első pillanatban összehaverkodtam, s ezt a cimboraságot igyekeztem a hólapátolás közben is fenntartani, hiszen az eb adta kölykök sokszor megszaglászták a hóval együtt kis mértékben kitermelt földet, valami érdekes után kutatva. A lapátolásba a végére annyira belejöttem, hogy a kapu előtt egy kis kezdetleges labirintust is kialakítottam, az esetlegesen arra térők feltételezhető örömére. ;)

A második nap nagyon hamar elszaladt, s a tervezettnél hamarabb, egy lassan zakatoló vonattal, amilyen hírtelen jöttem, olyan hírtelen távoztam is. Talán úgy, ahogyan erről a dohány nővényről a pihés rész:

Ez a fotó a „túrán” készült, úton a domb felé.

Egymásnak integetve már akkor tudtam, hogy a vendéglátásért „dongóföldje hercege s hercegnéje” - vélhetően a mélyre ható kulináris élvezetek miatt is - az adható tíz pontból, tőlem bizony tíz pontot kap. :)

Tegnap átléptünk egy határvonalat

Tegnap lett kisbabánk kilenc hónapos! Azt mondják, az embergyerekek korán születnek, nem úgy, mint az állatok, akiknek a kicsinyeik nagyon gyorsan képesek lesznek arra, hogy a szüleikkel tartsanak. Úgy hallottam, a kilenc hónap "bent" töltött idő után még legalább kilenc "kint" töltött hónapra van szükség ahhoz, hogy az ember kisgyerek ennyire megügyesedjen.

Biztosan minden szülő ezt gondolja, de Pötikénk bizony nagyon ügyes, erős, okos, természetesen akaratos és tündéri.

Nagyon hosszú ideig tartó intenzív visítás kell ahhoz, hogy csendben, magamban le-"utálatoskölyk"-özzem. Ki tudna ellenállni egy ilyen maszatos pofinak?

Szerencsém van, mert van egy bébi ember az életemben, aki odáig van értem, ragaszkodik hozzám, ámulva néz mindent, amit csinálok (elsősorban amit nem szabad), és ha meglát, azonnal hozzámrohan. Nagyon örülök Neked, Jácint, boldog vagyok, hogy itt vagy. Ha ki is növöd majd a "Mama az isten" korszakodat, nekem mindig a világ legszebb gyereke maradsz. :)

Ismét eltelt egy hét...

...és milyen hét! Újabb kaptárszállítmány érkezett: 

Mi pedig lelkesen drótozzuk tovább a kereteket. Íme egy szokatlan megoldás, különleges keret egy különleges méhésznek:

Hm... Csaba? Majd kérlek, írj egy plusz keretet légyszi a többihez! ;)

Jácintunk gyönyörű játszószőnyeget kapott. A felvétel után másfél másodperccel már darabokra is volt szedve, mint ahogy egy élénk, vigyori majdnem kilenchónaposhoz illik.

 

Meglátogatott minket az apukám! Az unokával nagyon örültek egymásnak. Ki más hagyná, hogy kis bébikénk két marokkal tépje a haját és a szakállát? :)

  

Gyönyörű napsütéses időnk volt, ezért sétáltunk egyet, hogy megmutassuk Apunak a környéket. Maci lelkesen nyávogva követett minket, őt láthatjátok a kép bal oldalán az útkereszteződésben: 

 

 

Könycsepp helyett nyálcseppel búcsúztunk Aputól, aki megígérte, hogy nemsokára újra eljön. Ha minden jól megy - és miért is ne menne jól? - legközelebb már méhecskéinket is fotózhatja!

Végül pedig a ma reggel híre: vérmacskáink levadásztak és ajtónk elé szállítottak egy növendék nyulat... majd jó étvággyal elfogyasztották. Hm... szerető gazdi lévén ehhez csak annyit fűznék hozzá: 

EGÉSZSÉGÜKRE!