Vendégségben „Álmodótanyán”

Bejegyezte: egy jó barát

Számomra meglepő felkérést kaptam Lucytól, hogy - ahogyan a hírlevélben fogalmazott - mint az egyik, szívükhöz nagyon közel álló ember, aki vendégeskedett „Álmodótanyán”, írjak a blogba, ezzel megtörve azt a szokást, miszerint blog bejegyzést eddig csak annak létrehozói tettek.

Bár már többször kaptam invitálást hol Jánostól, hol Lucától, hol egyszerre mindkettőjüktől, eddig a nagy távolság eltántorított az utazástól. Egy váratlan pillanatban, Budapesten - ami a távolságot nézve majdnem félúton van, - sötét éjszaka, egy lassan csikorgó villamoson, szinte egyedül üldögéltem, amikor megszületett a hirtelen ötlet: most kell, hogy menjek. Néhány rövid üzenetváltás után már le is egyeztettük a következő napi találkozó idejét és helyszínét.

Drága barátaim vendégszeretete már a találkozás pillanatában megmutatkozott, hiszen miután elindultunk az „Álmodótanyáig” tartó autóúton, szó szerint az ölembe huppant a szélvédő elől egy kis csomag, benne pékségi finom falatokkal, hogy az úton ne kelljen tovább éheznem. Éheznem sem az úton, sem az előttem álló szűk két napon nem kellett, s bár eddig nem igazán mutattam érdeklődést a különböző kulináris élvezetek iránt, az itt tartózkodás idejére ez a hozzáállásom egyfajta metamorfózison esett át. Nincs szándékomban nyálcsurgató szavakat szaporítani, de annyit mégis leírnék, hogy a blogon látható rétesekről készült fotó a valóságban még istenibb látványt alkotott, s a lágyan ropogós tésztába töltött finomságok íze szerintem mennyei. A túrós, lekváros, répás és túrós-mákos íz özön - ahogyan felidézem - még most is képes bennem bő nyáltermelést kelteni.

Az első alkalommal, (érkezésem estéjén) amikor kimentünk a konyhába, hogy megkezdjük a „lakomát” - ami ugye két nap, két éjjel tartott, - olyan érzésem volt, mint mikor bizonyos „varázsló táborokban” elérkezik a „tea time” ideje, s a résztvevők megtöltik az éppen adott épület étkezőterét. Persze bőségében és választékában ez később inkább egy kisebb lakodalom életérzését vonzotta be, amihez hozzájárult az is, hogy a következő két nap ebédje arról a helyről származott, ahol szeretett barátaim az esküvői ebédet tartották. (Számomra nyilvánvaló, hogy az ebéd efféle beszerzésének egyik jelentős oka a kedvezőbb időhatékonyság, hogy az ebéd viszonylag hosszabb főzőcskézési ideje helyett mást csinálhassunk.) 

Az „Álmodótanyán” töltött éjszakákon akadt néhány különös álmodás, de ezeket szertefoszlatta Jácint óránkénti felsírása, ami, - mint megtudtam, - egyáltalán nem jellemző, s talán az időváltozásnak volt „köszönhető”. Nappal azért más volt a kép. Jó pár mondókát mondtam „Pöttömnek”, aki a legtöbbször a végére elmosolyodott és a fejét az őt tartó anyukája felé fordította. Akadt, amikor némi párbeszédbe is kezdtem Jácinttal, s „szavaiban” hallani véltem a választ. Meg vagyok győződve arról, hogy nem csak a „Mammma” az, amit kimond.

Az első nap - letudva soltvadkerti bevásárló utunkat és a bőséges ebédet - Jánossal elindultunk, hogy felelevenítsük pilisi túráinkat. A környék nem éppen a nehezen megmászható meredek hegyeiről híres, de azért akadt egy domb, ami némi ízelítőt adott a baktatóból. 

A dombon túl? Nem, a domb az! :)

A domb után a táj váratlan képet mutatott. Számomra nagyon hasonlított a Bükk-fennsík víznyelőivel taglalt terepéhez, így itt is készült egy fotó.

A Bükk-fennsík? Nem, ez a tanyavilág környéke.

Az igazi meglepetés azonban csak ezután ért, amikor megláttuk az első, elhagyatott tanyát. Szürreális látvány volt a tájban a hely, ahol egykor emberek élték mindennapjaikat, de mára már az enyészet az, ami „odaköltözött”.
Később egy még nagyobb tanyát találtunk, amihez kiterjedt gazdálkodó épületek, és igen mély, vizet rejtő kutak tartoztak. Akadt egy leeresztett pöttyös labda is, amibe utoljára talán egy kisgyerek rúghatott bele, meg most mi ketten, hogy a labda újra életre keljen.
Számomra a leginkább tájidegen nem is az volt, ahogyan az egykor virágzó tanyák részeit néhányan széthordták, és a számukra felesleges alkotó részeket szerte szét dobálták; hanem az, hogy az összes még álló, de már megroskadó tanya környékére odahordtak használt gépkocsi gumiabroncsokat, vagy akár különböző autó műanyag alkatrészek hulladékait is. Miért?

Beljebb haladva találtunk olyan tanyát is, ami még „élőnek” tűnt, de az ajtókon lévő lakatpántokban csak egy-egy kis fadarab volt behelyezve. Felébredt a gyermeki kíváncsiság, hogy oda is bekukkantsunk, de végül tiszteletben tartottuk, a - gaz magasságából ítélve, - vélhetően ritkán arra járó tulajdonos „territóriumát”.

Még tovább haladva akadtak tanyák, amiket már oly’ régen elhagytak, hogy azok területeit a természet már visszafoglalta. Az egykor álló vályogház helyén már csak kisebb-nagyobb, növényzettel benőtt dombocska látszott, esetleg egy-két elszórt cserépdarab utalt arra, hogy valamikor itt egy élő tanya virágzott.

Visszaúton „Álmodótanya” felé, a csípő, metsző szélben bejártuk még „dongóföldje várkastélyának” környékét, s tüzetesebben szemügyre vettük azt a területet, amivel a közeljövőben a birtok gyarapodhat.
A hideg után jól esett bent a meleg kályha közelében „felengedni”, de máris elhatároztuk, hogy másnap tovább folytatjuk utunkat, hogy még nagyobb területet bebarangolhassunk.

A reggel azonban mást hozott: 5-10 cm vastag hótakaró lepte be a tájat, így a testmozgás kimerült a hó sepregetésében és lapátolásában – ez utóbbival én is besegítettem az út járhatóvá tételében. S akkor itt említeném meg a két csodanevű kutyust, Carlost és Jinjutsut, akikkel már az első pillanatban összehaverkodtam, s ezt a cimboraságot igyekeztem a hólapátolás közben is fenntartani, hiszen az eb adta kölykök sokszor megszaglászták a hóval együtt kis mértékben kitermelt földet, valami érdekes után kutatva. A lapátolásba a végére annyira belejöttem, hogy a kapu előtt egy kis kezdetleges labirintust is kialakítottam, az esetlegesen arra térők feltételezhető örömére. ;)

A második nap nagyon hamar elszaladt, s a tervezettnél hamarabb, egy lassan zakatoló vonattal, amilyen hírtelen jöttem, olyan hírtelen távoztam is. Talán úgy, ahogyan erről a dohány nővényről a pihés rész:

Ez a fotó a „túrán” készült, úton a domb felé.

Egymásnak integetve már akkor tudtam, hogy a vendéglátásért „dongóföldje hercege s hercegnéje” - vélhetően a mélyre ható kulináris élvezetek miatt is - az adható tíz pontból, tőlem bizony tíz pontot kap. :)