Madarat tolláról, gyereket anyjáról...

A gyerekeink olyanok, mint a kis pipik: a Nappal fekszenek és kelnek. A fekvést nem is bánom, de mostanában már minden áldott nap reggel öt óra előtt kukorékolás van, és ez egy kicsit nehezemre esik. Őszintén szólva, már azt tervezem, hogy hogyan fogom ezt kamaszkorukban majd megbosszulni.

Szóval egyik reggel (hajnalban) érkezik Simon, az első versenyző az ágyamhoz. Száz decibeles suttogás: "Anya, melléd feküdhetek?" "HMnyhM, hát persze kisfiam" (csukott szemmel). Simi idebújik, simogatom, szuszog, forgolódik. Cselesen megkísérlek szunyókálni. Simi kényelmetlenül érzi magát. "Anya, vedd ki a karod a fejem alól!" (na meg az ágyamat is adjam át, mi?) Aztán Simi érdeklődik: "Anya, ma ki visz minket oviba? Anya, ma milyen nap van?" Csütörtököt mondok. Aztán "mi lesz a reggeli?" Próbálok magamból annyit kipréselni, hogy "Még nem tudom, Simikém."

Mire a gyerek megszólal:
"De én JÁCINT vagyok!!!"