Tázlár, Juniális, falunap

Három gyermekem elég gyorsan született egymás után, ezért a kisbabázós időszak után most kezd újra kinyílni "Anya világa" is. Tavaly már kint voltunk a falunapon, mint néző, idén pedig részt is tudtunk venni az ünneplésben. Kedves meghívásra kimehettünk a kézműves vásárba, vittük Álmodótanyasi krémeinket, tinktúrát, méhviasz gyertyát. Nagyon jól esett a sétálgató, nézelődő emberekkel, és a többi kiállítóval egy pár szót váltani. Nagyon büszke vagyok, hogy Tázlár ennyi ügyes embert tud felvonultatni, sokan töltik hasznosan a szabad idejüket. Nálunk a zenélő-táncoló plüss méhecske mellett Emma jelentette a fő vonzerőt: amikor ő is segített nekem árulni, akkor sokkal többen jöttek oda érdeklődni - az ő kék szemei iránt is. ;)

Legbecsesebb portékánkkal: 

Esti hastáncbemutató: 

 Köszönjük szépen a figyelmet! :)

Ritmusra dobol a szívem

Nekem, mint három kisgyerekes anyukának, nagy boldogság, ha néhány órán át, megszakítás nélkül azzal foglalkozhatok, amit szeretek. Ezért is nagy öröm volt, hogy néhány napja eljutottam Bölcskére, ahol két hastánc workshopon vehettem részt. Őszintén be kell valljam, hogy a gyerekeim nem is nagyon jutottak eszembe, illetve amikor igen, akkor annak örvendeztem, hogy van már lányom is, akivel nemsokára együtt járhatunk táncot tanulni.

Valamennyit tanultam már az arab ritmusokról, de még sosem úgy, hogy dob is lett volna a közelben. Semmi sem hasonlítható az élő zenéhez! Van valami ezekben a ritmusokban, amitől úgy érzem, egyszerűen muszáj táncolnom. Válaszol rájuk az egész testem-lelkem. 

Az arab zenét sokkal szabadabbnak érzem, mint az európait, gazdag az érzelmi világa, jobban át tudom élni. Magyarul, nem csak pusztán szép, hanem életteli, saját hangulata van. Érzéseket vált ki, amelyeket nem kell pluszban megmagyarázni, hanem egyszerűen csak meg lehet élni. 

Megerősítettek abban az érzésemben is, hogy az egyes ritmusokat meg lehet különböztetni aszerint, hogy az egyiktől lúdbőrözök, a másiktól pedig nem. ;D 

Utána koreográfiát tanultunk, természetesen dobszólót, amelyben sokféle ritmus előfordult, és többféle táncstílus. Sok új elemet és trükköt láttam, és igyekeztem minél többet tanulni. Bár egyre fáradtabb voltam, de ki akartam használni ezt az időt az utolsó másodpercig. 

Időközben az eső is eleredt, felfrissítette a levegőt, és így az időjárás is megmutatta gazdag érzelmi világának egy csekély részletét. ;) Itthon még elcsíptem a gyerekeimet egy-egy puszira, mielőtt fáradtan beestem az ágyba, persze aludni nem bírtam. Lelki füleimben ott cseng a zene és a dobütések, azokban a ritka pillanatokban, amikor mindhárom gyermekem csöndben van (például mert esznek...) 

Ha van kedvetek, szombaton látogassatok el a tázlári Juniálisra, ahol este 7-kor hastánccsoportunk is fellép. Biztosra vehetitek, hogy Rátok kacsintok a színpadról. Igyekszem majd úgy táncolni, hogy ezt a nagy örömöt, ami szinte szétfeszít belülről, minél jobban át tudjam adni Nektek. 

Azt hiszem, megtaláltalak?

Emlékeztek még Cica Macira?

Igen, ő az, A Macska, akivel nyolchetes kora óta együtt aludtam (amÍg János ki nem vágta az ágyamból...), és aki már lassan két éve, hogy nincs meg. :( A blog elején is szinte minden Írásban ő is szerepel. Egyszercsak nem jött haza, vártuk, hiszen volt már sok ilyen, és mindig meglett. Hát most nem! Már jó ideje nem.

Sejtem, hogy valahol a környéken új otthont találhatott magának. A macskák már csak ilyenek, szabadok, függetlenek, ezért is szeretem őket ennyire. Jön, megy, nem számol el senkivel. Mindenhol feltalálja magát.

Ha az út mellett cirmos bunda villant fel, mindig jól megnéztem az illető cicát, hátha, hátha... de valamiről mindig látnom kellett, hogy nem ő az. Ma viszont, ahogy hazafelé autókáztam, már messziről kiszúrtam az úton álldogáló szép, nagy cirmos kandúrt. Mint egy anya, aki elveszett gyermekét keresi, rögtön néztem, vajon, hátha... és, őszintén szólva, nem tudom. Ami különleges ismertetőjele volt, a fekete háta, fehér álla, óriás méretű füle... minden stimmelt. Rám bámult, de nem nyávogott, ahogy Maci szokta. De nagyon nézett, ő is. Szaladt egy kicsit, egy kisebb cirmos cicával összesimulva. Nézett megint. Majd, beugrott a Hirsch néni kerÍtésén. :(

Annyiszor vágytam rá, hogy újra lássam, hogy legalább tudjam, hogy mi lett vele, hogyan és hol él. Biztos voltam benne, hogy száz, nem, ezer tök egyforma cirmos macska közül is felismerem, ő boldogan felcsavarodik a nyakamba, és a sávosan rózsaszÍn naplementében együtt jövünk haza, ahogy szólnak a szimfonikusok...

Túl sok romantikus filmet néztem?

Talán igen. Ma szembesültem a valósággal, ami az, hogy ha találkozom is elveszett macskámmal, hát rohadtul nem ismerjük meg egymást már. Annak pedig semmi értelme, hogy az összes, Macira hajazó vadidegen cirmost begyűjtsem, és hazafuvarozzam, akárhogy fújnak és karmolnak. Ráadásul, ilyen közel valakinek a házához, még lophatok is, amit nem szeretnék.

Amikor továbbautóztam, Maci vagy hasonmása nélkül, szomorú lettem, de egyszersmind azt is éreztem, hogy most már lezárhatom ezt a keresést. Csak azt mondhatom, amit eddig is: légy boldog, kiscicám, ezen a világon, vagy egy másikon. Bárhol, mindig. Isten veled! Köszönöm az együtt töltött időt!

Azt mondják, ha Isten bezárja az ajtót, valahol ablakot nyit. Így van ez velünk is: nem maradunk macska nélkül, jönnek, mennek a jószágok. De erről majd a következő bejegyzésben. :)

Végre "igazi" munkát végeztem

Hétfőn végre kijutottunk a méhecskékhez is. Minden kaptárba bekukkantottunk, és elkezdtük a serkentő etetést. Most, hogy János hétköznaponként nyolc órát dolgozik, ő csak hétvégén fog tudni méhészkedni, Így eljött az én időm. :) Nagyfiam oviban, a két kisebb pedig már nem annyira pici, hogy ne lehetne őket le-letenni egy kicsikét.

Délelőtt Emma aludt, és amikor felébredt, Simont tettem le aludni. Megfőztem a szirupot. Emmát elláttam enni- és innivalóval. Felvettem a méhészruhát, és anyai kötelességeim elől igazolatlanul távoztam, a hátsó kapun át a méhesbe.

Kicipeltem a nagy sziruposfazekat magammal, és első dolgom volt a kaptárvasat a cukros lötyi fenekére ejteni. Hát, volt már ilyen a családban, amikor apukám a kapukulcsot rejtette a lekváros üvegbe... ellenem szól az a tény, hogy ő akkor mintegy harmincnégy évvel volt fiatalabb nálam...

Az önállóság felé vezető, első bizonytalan lépések után, nagy örömmel tálaltam fel legújabb kosztosaimnak a friss hamit. Meg sem tudom számolni, hogy hány tÍzezer főre növekedett ellátottaim száma, és mindezt csupán egyetlen nap alatt!

Nagyon élveztem a meleg napsütést, a cirógató, kellemes szellőcskét, és a méhzümmögést. Pontosan azt éltem át, amit már nagyon régóta szerettem volna. Néhány kaptár után azonban felébredt az anyai ösztön, illetve annyira felerősödött a hangja, hogy már elnyomta a méhzümmögést. Ekkor bejöttem a házba, hogy kislányomat ellenőrizzem, de mindent rendben találtam. Éppen egy kánkán koreográfiát gyakorolt Simon ágyában hanyatt fekve, illetve almát és vajas pirÍtóst tömködött a szájába felváltva. Amikor meglátott, kitörő örömmel üdvözölt. Na, mondom, itt semmi gond, és visszamentem bogárkáinkhoz.

Gyorsan vége lett az etetésnek, visszajöttem, kicsit elfáradva, nagyon boldogan. Sajnos a szelfi elmaradt, mert bár a telefon a szirupos kezembe ragadt, nem jutott eszembe fényképet készÍteni, pedig amióta frufrum is van, igazán csábÍtóan kandikál a méhészkalap alól. Kénytelenek lesztek egy hétfői képpel beérni!

Nektek is hasonlóan boldogÍtó, egészségesen fárasztó munkával töltött hetet kÍvánok!

Kissé lelazult a család

Ma nagyon szép napunk van. Bár éjjel túlóráztunk egy kicsit Emmussal, és a fogacskájával, azért jókedvűen ébredtünk. A kötelező kávés körökön túlesve János elment Halasra, hogy jól megverjék, vagyis akarom mondani karate edzés volt. Ez számomra azt jelenti, hogy három órán keresztül rugdossák egymást, és hogy én ilyenre sose járnék, dehát ő sem kritizálja az én hastáncomat, szóval hadd menjen. ;D

AmÍg nem volt itthon, addig próbáltam elviselni a három gyerekemet, illetve ebédet főzni, ami azért elég nehezen ment, tekintve, hogy a gázpalack szinte azonnal kifogyott, ahogy a ház ura kihajtott az udvarról. Na ma se eszünk túl korán... sebaj...

Nem kell miattam aggódni, hogy esetleg nincs mit tenni, hisz most is ügyesen elfoglaltam magam a mosógéppel és a porszÍvóval. Amennyire tudtam, előkészÍtettem az (est)ebédet. Ma rakott zeller volt, és amikor János végre hazaérkezett a vadonatúj kék-zöld foltjaival, kicserélte a gázpalackot, és nemsokára sülhetett is a kései ebédünk. Négy óra után ültünk asztalhoz, amikor már mindenki nagyon éhes volt. Ennek köszönhetően hipp-hopp eltűnt egy hatalmas adag a tepsiből, ami engem örömmel és büszkeséggel töltött el.

Aminek még külön örültem, az az, hogy épp egyik gyermek sem aludt, ezért az asztalt öten ültük körbe. Teljes volt a létszám, és a hangzavar is, mert annyira, úgy látszik, mégsem voltak éhesek, hogy evés közben ne üvöltsenek. Jánossal aggódva pislogtunk egymásra, hogy mi lesz, amikor holnap jönnek a nagyszülők, és megkapják a kiképzést? Nem fognak-e kimenekülni? Milyen jó, hogy tanyán lakunk, mert akinek üvölthetnékje van, gond nélkül megteheti az udvaron. A legrosszabb, ami történhet, az az, hogy egy darabig elkerülnek minket a fácánok.

Jóllakva, egy újabb kávé után, körbeültük a kandallót, gyönyörködtünk a narancs lángokban. Közben ez a zene szólt (kattintsatok rá, ha van kedvetek):

Opeth: To Rid The Disease

Nagy kedvenc az Opeth, ez épp egy messzire vivős, betépős, meditatÍv, keringő ritmusú zene. Mindenkinek ajánlom! :) Csodás a mellotron éteri hangja (ami hasonlÍt a szintetizátorra, de ez valami régebbi kütyü).

Sötétedik. :) Közelebb húzódunk egymáshoz. Három gyerkőccel nehezebb ráhangolódni erre a tiszta nyugalomra, de most olyan jól sikerült, hogy még a macska is be akar jönni hozzánk. Bár lehet, hogy az ő tiszta (-ra nyalt) nyugalmát a rakott zeller hozná meg. ;)

Gyönyörűséges estét!

Itt a tavasz!

Jaj, már nagyon vártam ezt! Virágba borult a kertünk, mindenhol Jácintok (nagyobb fiam), Nárciszok (kislányom), és Simonok (a középső)! :D 

Pipikéink is kitesznek magukért! Van, aki még csak gyakorol, vagy fürjnek képzeli magát... ki tudja, de nálunk helye van az ilyen bátor próbálkozásoknak. KÍváncsi vagyok, mekkora tükörtojás lesz ebből a mini tojásbogyóból! 

Ma egész nap hangosan zümmögtek a méhecskék. Ők is örvendeztek a napsütésnek, tele volt velük az udvar. Nemsoká bekukkanthatunk a kaptárakba. KÍvülről egyelőre annyi látszik, hogy rengeteg virágport hordanak (vagyis van sok fiasÍtás!), és sok vizet is visznek (vagyis megy a takarÍtás). Egyiküket közelebbről is megnéztem az ablakkereten, gyönyörű, vadonatúj, bolyhos kis jószág! 

Remélem, most már gyakrabban tudok majd jelentkezni. Téma az mindig van, csak most már sikerül képet is beillesztenem, illetve hálásan köszönöm a férjem nőnapi ajándékát, egy pici billentyűzetet a táblagéphez! (Milyen romantikus...! ;D) Így azért egyszerűbb lesz Írogatni. Ha valakinek van ötlete, hogy hol találom a kis hosszú Í betűt, kérem, azonnal szóljon! :D 

Kellemes tavaszi zsongást kÍvánok Mindannyiótoknak! 

Ki szereti a kocsonyát?

Egy botcsinálta tanyasi gazdasszony esete a kocsonyának valóval

Világéletemben utáltam a kocsonyát. Nem értettem, hogy' a szöszbe tolja ennyire mindenki körülöttem befelé, nem, köszönöm szépen, nem kérek, ahogyan disznósajtot sem. Emlékszem, hogy mennyire örültek a spejzban dermedő porcelántányéroknak. Az érzés a gyomromban arra emlékeztetett, amit a tátogó levágott halfej láttán éreztem. Nem vagyok mai gyerek, na. Nem zombikon nőttem fel. Nekem ennyi is elég a "kellemes" borzongáshoz.

Most, hogy életmódot váltottunk, több paleós csoportot is követek a Facebookon, recepteket, ötleteket lesek el. Igyekszem az új konyhánkat is változatossá tenni. Mostanában mindenki kocsonyát zabál, és valahogy nekem is kedvem lett kipróbálni. János úgyis szereti, nekem meg fejlődőképes az ízlésem. Meglátogattam kedvenc hentesünket, és a gondjaira bíztam az alapanyagok kiválasztását. Régóta vásárolunk nála, jóban vagyunk, ezért most is úgy válogatott, ahogy magának is tenné. Hatalmas szatyor izé... sertés valamikkel tértem haza.

Miután több helyről tájékozódtam, hogy akkor ezzel most mit is kell(ene) csinálni, nekiláttam a valamik előkészítésének. Peti tudja, hogy óriási csülökrajongó vagyok, ezért azt is tett a szatyorba, gond nélkül fütyörészve meg is mosogattam. Beáztattam a füstölt körömdarabokat. Aztán már amikor a nyers körmöket manikűröztem, kezdtem azt a bizonyos érzést üdvözölni a gyomrom tájékán.

Szegény malac fülét is megmostam, és nem tudom, mi esett rosszabbul, maga a malac fül, amelyet eddig még csak meg sem néztem soha közelebbről, vagy az, hogy elképzeltem, ahogyan egy szivar méretű fültisztító pálcikával tisztítom a malac füle mögötti kispolcot.

A gyomromban ekkorra már állandósult az a rossz érzés, annak ellenére, hogy konnektor orrot, farkat vagy fél malac arcot nem is kaptam.

Mire nem képes az ember (lánya) a szerelméért!!!

Jánosnak is kellemes estét szereztem, mert a hasát fogta a röhögéstől, enyhén zöldülő arcom láttán. Ráadásul az esti filmnézés közben csipegetett mazsolánkba bele sem ettem, övé lett az egész.

Azért, büszke vagyok magamra, és elhiszem, hogy fejlődőképes vagyok. Főleg, ha a kocsonya is fincsi lesz. Ráadásul, ha esetleg még nekem is ízleni fog...?

Kocsonyafőzési tanácsokat szívesen szívesen fogadok! Ha valakinek van B6 vitaminja, hozhat azt is.

Mint oly sok élethelyzetben, itt is segítségül hívom a szépirodalmat. Nem csak dédanyám szakácskönyvére gondolok. Eszembe jutott a Rímhányó, Romhányi József egy verse, amelyet igen szerettünk gyerekkorunkban a testvéremmel. Variációkba szedte a róka, a holló és a sajt klasszikus meséjét. A második variáció pont ideillik!


MÁSODIK VARIÁCIÓ

Fenn csücsült a holló, falt sok pusztadőrit,
Annyi maradt mégis, majd lehúzta csőrit.
Lent a rókánál egy jó nagy ementáli,
De már falánk gyomra kezdett ellenállni.
Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,
- Brr, még egy sajt ! - Morgott. - Vigye el az ördög!
- Hogy vagyunk ? - Szólt oda a holló ásítva,
S a sajtja lehullott a selymes pázsitra.
- Fujj, vidd el ! - Nyöszörgött undorral a róka,
S amit tett, azóta nevezték el róla.