Ki szereti a kocsonyát?

Egy botcsinálta tanyasi gazdasszony esete a kocsonyának valóval

Világéletemben utáltam a kocsonyát. Nem értettem, hogy' a szöszbe tolja ennyire mindenki körülöttem befelé, nem, köszönöm szépen, nem kérek, ahogyan disznósajtot sem. Emlékszem, hogy mennyire örültek a spejzban dermedő porcelántányéroknak. Az érzés a gyomromban arra emlékeztetett, amit a tátogó levágott halfej láttán éreztem. Nem vagyok mai gyerek, na. Nem zombikon nőttem fel. Nekem ennyi is elég a "kellemes" borzongáshoz.

Most, hogy életmódot váltottunk, több paleós csoportot is követek a Facebookon, recepteket, ötleteket lesek el. Igyekszem az új konyhánkat is változatossá tenni. Mostanában mindenki kocsonyát zabál, és valahogy nekem is kedvem lett kipróbálni. János úgyis szereti, nekem meg fejlődőképes az ízlésem. Meglátogattam kedvenc hentesünket, és a gondjaira bíztam az alapanyagok kiválasztását. Régóta vásárolunk nála, jóban vagyunk, ezért most is úgy válogatott, ahogy magának is tenné. Hatalmas szatyor izé... sertés valamikkel tértem haza.

Miután több helyről tájékozódtam, hogy akkor ezzel most mit is kell(ene) csinálni, nekiláttam a valamik előkészítésének. Peti tudja, hogy óriási csülökrajongó vagyok, ezért azt is tett a szatyorba, gond nélkül fütyörészve meg is mosogattam. Beáztattam a füstölt körömdarabokat. Aztán már amikor a nyers körmöket manikűröztem, kezdtem azt a bizonyos érzést üdvözölni a gyomrom tájékán.

Szegény malac fülét is megmostam, és nem tudom, mi esett rosszabbul, maga a malac fül, amelyet eddig még csak meg sem néztem soha közelebbről, vagy az, hogy elképzeltem, ahogyan egy szivar méretű fültisztító pálcikával tisztítom a malac füle mögötti kispolcot.

A gyomromban ekkorra már állandósult az a rossz érzés, annak ellenére, hogy konnektor orrot, farkat vagy fél malac arcot nem is kaptam.

Mire nem képes az ember (lánya) a szerelméért!!!

Jánosnak is kellemes estét szereztem, mert a hasát fogta a röhögéstől, enyhén zöldülő arcom láttán. Ráadásul az esti filmnézés közben csipegetett mazsolánkba bele sem ettem, övé lett az egész.

Azért, büszke vagyok magamra, és elhiszem, hogy fejlődőképes vagyok. Főleg, ha a kocsonya is fincsi lesz. Ráadásul, ha esetleg még nekem is ízleni fog...?

Kocsonyafőzési tanácsokat szívesen szívesen fogadok! Ha valakinek van B6 vitaminja, hozhat azt is.

Mint oly sok élethelyzetben, itt is segítségül hívom a szépirodalmat. Nem csak dédanyám szakácskönyvére gondolok. Eszembe jutott a Rímhányó, Romhányi József egy verse, amelyet igen szerettünk gyerekkorunkban a testvéremmel. Variációkba szedte a róka, a holló és a sajt klasszikus meséjét. A második variáció pont ideillik!


MÁSODIK VARIÁCIÓ

Fenn csücsült a holló, falt sok pusztadőrit,
Annyi maradt mégis, majd lehúzta csőrit.
Lent a rókánál egy jó nagy ementáli,
De már falánk gyomra kezdett ellenállni.
Hogy látta a hollót ez a megcsömörlött,
- Brr, még egy sajt ! - Morgott. - Vigye el az ördög!
- Hogy vagyunk ? - Szólt oda a holló ásítva,
S a sajtja lehullott a selymes pázsitra.
- Fujj, vidd el ! - Nyöszörgött undorral a róka,
S amit tett, azóta nevezték el róla.

Teher-autó

János autóját könnyű volt rögtön megjegyezni, a sok matricáról a hátulján. Ráadásul, mint a kutyus és a gazdija, ők is hasonlítanak egymásra. A táborban, ahová jártunk, és ahol megismerkedtünk, mindig tudtam, hogy ő is itt van (vagy nincs), még mielőtt bementem volna a házba. Sose gondoltam volna, hogy valaha ezt az autót vezetni fogom, vagy hogy három gyermekem fog benne utazni, és ugyanígy azt sem gondoltam volna, hogy egyszer össze is fogom törni. :(

Semmi bajom, egyetlen karcolással úsztam meg a balesetet, mert az autó megvédett. Úgy látszik, ő is bír engem. Ha minden jól megy, pár héten belül újra együtt is utazhatunk. De a rossz érzés csak lassan múlik. Mindenki nagyon aranyos, együtt éreznek, szidják a kereszteződést, a másik sofőrt (neki sem lett baja), de csak én voltam az, aki nem adta meg az elsőbbséget. Ki tudja, hogy hány ilyen figyelmetlenséget úsztam már meg, anélkül, hogy észrevettem volna. Most épp arra jött egy másik autó.

Kételkedem magamban, a képességeimben, abban, hogy a gyerekeim biztonságban vannak mögöttem. A vezetés jó játék, veszélyes társasjáték, mit is mondjak? Azon túl, hogy már megértem azokat, akik nem vállalnak gyereket, már azokkal is együtt tudok érezni, akik soha nem ülnek a volán mögé.

Nálunk ilyen nem lehet! A mi családunkban szükség van két sofőrre, és ha be akarok jutni a faluba, bármiért, akkor bizony vezetnem kell. A kérdés itt el is dőlt, nem is volt kérdés. Most várok, hogy enyhüljön a rossz érzés, és kicsit félek, mi lesz, ha újra rám lesz bízva a megjavított autó, a gyerekek, kutya, macska, bármi. Egyetlen dologba tudok kapaszkodni: a baleset után már másnap elmentem a hastáncórámra, mert a hastáncóra, az hastáncóra, és kész. A teherautóval. :)

Diószedés, gyerekkel

Most kepzeljetek el minket, ahogy blogot irok. Itt allok a ciposszekrenynel, Emma a hordozoban alszik rajtam. Ha leulok, felebred. A ciposszekreny pont megfelelo magassagu hogy gepelni tudjak rajta. Az ebed fo a hatam mogott, ot oranal. A napi valahanyadik kavesbogre a jobb kisujjamnal. Szivbol orvendezem, mert jelenleg teljes a csend! Anyukakent megertettem az "itt es most" jelentoseget: most csend van, elvezd, mert lehet, hogy fel perc mulva mar nem lesz csend!

Jacint nemsoka oviba megy! Hihetetlen, hogy megnott. Szerintem engem jobban meg fog viselni a dolog, mint ot - legyen igazam...

Szoval szeptemberre, ovikezdesre, menetrend szerint, potyogni kezdett a dio is gyonyoru, hatalmas diofankrol. Nagyon finom diot ad, de ezert versenyezni kell a mokusokkal. Ha nem szedem fel idejeben, csak kilyuggatott hejakat talalok, ami tuzelonek remek, de nem tul finom.

"Ossze kene szedni a diot!" de hogyan? Most elonyben vagyok, mert a babak kint vannak, es nem bent, mint az utobbi evekben, ezert sokkal konnyebb lehajolni. Viszont Emike ragaszkodo tipus, aki nappal a karomban lakik, es nem viseli el, ha leteszem. A babakocsiban tologatas eros kompromisszumot jelent, de neha belemegy, foleg, ha a nagyobb batyja tologatja.

Amikor Janos elvitte Jacintot autokazni, elerkezettnek lattam az idot a cselekvesre. Emcsa be a kocsiba, usgyi az udvarra. Ugyesnek kellett lenni, hogy folyamatosan mozgasban maradjunk, ezert babakocsi tolas kozben kapkodtam fel a diokat, a kocsi italtartojara helyeztem oket. Amikor a tarto megtelt, visszatoltam Emmat a rekeszhez, es kezdodott a szelektalas: lyukas, nem lyukas. Beledobaltam a diokat a rekeszekbe, ugyelve arra, nehogy fejbedobjam a macskat, aki azonnal elfoglalta a fel rekeszt, ahogy letettem a foldre. Meg a dio dobalasra sem tagitott, akkor sem, amikor neha-neha egy-egy szem celt tevesztett... Ki erti... Hat macska...

A lanyomnak annyira tetszett a dioszedes, hogy szepen elaludt, Anya pedig elvezhette a csondes nehany percet, kocsi tolas nelkul, amig Simike fel nem ebredt. Ennek rogton hangot is adott, igy o is kijott az udvarra velunk. O nem annyira szaladgalos, mint a batyja, szepen lecsuccsent a rekesz melle, es iz szerint kezdte osztalyozni a dioszemeket. Amelyik nem izlett neki, azt az udvar egy, strategiailag jol megvalasztott pontjara helyezte, hogy Anyanak biztositsa a kismama tornat.

Ha Emike nem alszik kitartoan, valoszinuleg feladtam volna, de igy sikerult valamennyi diot felszedni. Nemsoka megyunk a kovetkezo adagert.

Minden evben azt tervezem, hogy na jovore majd konnyebb lesz. Most azt mondom, hogy ha konnyebb nem is lesz, legalabb jokat fogunk nevetni rajta. ;)

Kimozdulunk

Kepzeljetek, ma ket honapos a lanyom, legkisebb gyermekem. Mar egesz jol lehet tole aludni. A tegnapi nap pedig az edzoteremben talalt minket, az egesz csaladot, fiukat is, es minket lanyokat is! Nem is tudom, mar hany eve nem mozogtam semmit, talan negy is megvan. Ezert volt oriasi elmeny az a "komoly" tiz perc taposogepezes (es ez is Emma sulyaval sulyosbitva, aki epp szopizott a hordozokendoben...). Vegre ugy ereztem, hogy tettem valamit magamert, magunkert. Van pingpongasztal is, ahol szinten lehet majd Emmaval egyutt jatszani. Legkozelebb kiprobaljuk azt is.

A harom kicsi eletem legnagyobb ajandeka, megis nagyon nehez raerezni arra, hogy hogyan lehet mindenki szamara elvezhetove tenni a mindennapokat. Nem mindennapi alkalmazkodast kivan mindannyiunktol. Ez tegnap jol sikerult, mert nekik is tetszett a dolog, ugyanakkor mi szulok is jol ereztuk magunkat, sot, tettunk magunkert.

Egy ideje mar sikerul a jol bevalt dietamat is tartani, szepen lassan latszik is az eredmeny. Ugy erzem magam, mint egy filmsztar, aki a szules utan ket honappal, specialis etrendet tart, es mozog, hogy visszanyerje a formajat, es a szerepajanlatait. ;D Szerepeim nekem is vannak boven, jatszom az eletem, kotom a hetkoznapi kompromisszumokat, es ha minden jol megy, a heten meg fodraszhoz is eljutok. :D

Erdekes ismet megtapasztalni, hogy bar a mozgas faraszto, megis mennyi energiat kepes adni. :)

Kivanok Nektek is hasonlo tartalmas napokat, boldog nyarat!

Hol a boldogság mostanában?

Itt vagyunk, ragyogunk, megint eggyel többen vagyunk! Teljes a létszám Álmodótanyán, mert Memi is csatlakozott a fiúkhoz, hozzánk. Isten hozta, meg a gólya. A gólyák szépen ülnek a régi fészkükön, én meg a gép előtt (valójában állok a talpaimon, különben Emike felébred a hordozóban...), és arra gondolok, hogy ezt a nagy örömet megosztom Veletek is.

A fiúk nagyon kedvesen fogadták újszülött húgukat, Jácint rögtön meg is kért minket, hogy kapcsoljuk be. Emi azóta is be van kapcsolva, éjjel-nappal, üzemszerűen működik, és bár még van rá garancia, őt sem fogjuk visszavinni.

Néha kísértetiesen hasonlítunk a majomházra az állatkertben: visítás, rohangálás, kérek enni, és a látogatók kenyérhéjjal dobálása. A háromból egy általában alszik, de a maradék kettő felér néggyel. Mi, szülők, egyensúlyozunk az ő és a mi igényeink között, lehetőleg úgy, hogy senkinek se fagyjon le arcáról a mosoly.

Szóval... Hol a boldogság mostanában?
Az álmodótanyasi majomházban. ;)

Így játszunk mi

Karácsonyfadíszekkel sárkányosat játszani nagyszerű! (Jácint fogja a csillogó boát, és feltakarít vele, a lábai között végighúzza a lakáson. Közben pattogtatja a gömböket.)

Apa megtanít autóversenyezni, amíg nem lehet jogosítványom, addig csak itt a fotelban.

 

Hintázás közben látszik legjobban, kisfiunk milyen szép szőke herceggé cseperedett.

 

Ketten is megosztozunk egy könyvön, testvériesen, no sebaj, ha utána ragasztani kell!

 

Ha el is álmosodunk, összefogunk, és azért sem alszunk! Bárány a nélkülözhetetlen hálótárs. :)

 

Amikor Jácint először meglátta az öccsét ebben a ruhába, felkiáltott: Vau-vau! és megsimogatta a fejét...

 

Vajon kinek a pelenkája tartalmaz érdekesebb dolgokat?

 

Betakarózni a szárítóról lecsent, frissen mosott törülközővel az igazi!

 

Ajjaj! Anyu észrevette, hogy rosszalkodunk! Vágjunk ijedt arcot!

 

Jobb, ha minél előbb elbújunk!

Mesterséges kötődés - hormondolatok

Ezt a bejegyzést még a kórházban vázoltam, idén februárban, kisebb fiam születése után. Már kezdett lecsengeni a nagy öröm, és lassan átfordultam a "baby blues" állapotába, amelyen még rontott, hogy nem tudtak bejönni hozzám. A szomorúságnak persze főleg hormonális okai voltak-vannak, meg még lesznek is, ha minden jól megy, jövő áprilisban. ;) A testi-lelki fájdalom, sajnos, nem megkerülhető, amikor a kisbaba a világra jön, de sokat segít, hogy tudom, hogy hamar enyhül, és mindent megér. 

Éjjel kettő körül jegyeztem e sorokat a telefonomba, piszkozatként mentett sms-ekbe. Felébredtem, visszaaludni nem tudtam, élményem pedig volt jó sok. Sokszor írtam már ki őket magamból így, ez segített feldolgozni, amin átmentem. Tudtam, hogy egyszer eljön az ideje, hogy ezt is megosszam Veletek. Miért ne? :) 

* * *

A fájdalom együtt jár a szeretettel. A kötődés - fáj. A testemnek fáj, hogy a gyermekek, akikhez a legjobban kötődöm, a világra jönnek. 

Első (kis)nagyfiunk az oxitocinnak "köszönheti", hogy pont ott, akkor és úgy jött a világra, ahogy. Az oxitocin volt a szerelmi bájital ebben az eseményben. Második fiunk születésekor kezdtem kételkedni a testemben, magamban, hogy talán nincs bennem elég kötődés-hormon? És miért? Vajon ez azt is jelenti, hogy nem tudok kötődést érezni? 

Nem. Hamar megéreztem, hogy biokémiailag, és érzelmileg is kötődöm, nagyon-nagyon is. Nem telt bele három nap, és ha csak ránéztem, akár rágondoltam a babámra, már éreztem is az oxitocin okozta méhösszehúzódásokat. Szoptatáskor még erősebben. Második baba lévén, eléggé fájtak is - szerencsére "készültem", tudtam ezt, de persze tudni és átélni két különböző dolog. 

Felmerült bennem, a fájdalommal kapcsolatban, hogy mennyire kéz a kézben jár a szeretettel. 

Mire eljött az első reggel, már elepedtem egy kis fájdalomcsillapítóért, mert nagyon fájt a sebem. Kaptam egy infúziót, és örültem neki nagyon. Az örömöm addig tartott, amíg ki nem derült, hogy a keverék oxitocint is tartalmaz, amely össze-összehúzta a méhemet - rettenetesen fájt. Nem értettem, miért kell pluszban szintetikus oxitocint kapnom, amikor bennem is termelődik.

Infúziót, szerencsére, csak akkor egyszer adtak. Viszont a mesterséges hormonpótlásomról lelkiismeretesen gondoskodtak továbbra is. Erről a magam módján lemondtam, mert élénken élt bennem az infúzió emléke, illetve azt is nagyon nehezen viseltem, amikor a saját termelésű oxitocinom árasztotta el a testemet. A nővérkék oxitocinnal átitatott, hosszúkás vattadarabot adtak, amelyet az orromba kellett (volna) dugni, és vagy 10 percig azon keresztül lélegezni. Én jó kislányként dugtam az orromba, jámborul néztem, de ahogy kiléptek az ajtón, már kint is volt az orromból, kezemben tartva az előírt ideig, hogyha jön valaki, a másodperc tört része alatt vissza tudjam tenni. Majd amikor lejárt az idő, olyan messzire hajítottam, amennyire friss császáros sebbel csak tudtam. 

Tudom, hogy a legjobbat akarták nekem, a legjobb tudásuk szerint. De ezzel én is így voltam, és szerintem a szintetikus hormon nem a "legjobb", amit a testemnek adhatok, főleg úgy, hogy közben bőven termel a testem a sajátjából. Hiszen éreztem. :)

Egy idő után már inkább szándékosan nézegettem a kicsi képeit, nem törődve a fájdalmas következményekkel. Mert kötődni jó - vállalni azt, hogy a szeretet nem mindig rózsaszínű. Ettől lesz valódi, mélyen megélt, igaz, és aranyfényű :)

Sok gondolkodó, tanító, vezető vallja, hogy jobb megélni valami szépet, még ha fájdalommal jár is, mint kihagyni az élményt, attól tartva, hogy fájni fog. A saját tapasztalatom és érzésem az, hogy átéltem a fájdalmat, amely a kötődéssel jár, és újra elémegyek, mert már nem félek. :)